Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 10.

Krémlevesben, kiváltképp zöldben, s ott is a borsónak mondott hüvelyesben jó vagyok. Vagy ha néha nem olyan jó, annak akkor nincs jelentősége…Életem legjobb borsólevesét egy vadidegennek főztem, egy vadidegen dán nőnek, pontosabban érte, miatta vagy valahogy így érzem, Karen Blixennek hívták, ezernyolcszáznyolcvanötben született. Ez a nő kétszer volt az irodalmi Nobel-díj várományosa, egyszer az a tahó Hemingway nyert helyette, ezt így, éppen ezekkel a szavakkal egy másik nőtől hallottam, ő meg olvasta valahol egy megint másik nőtől, aki nagyon tudott takarítani, a könyveket mondjuk utálta, porfogóknak tartotta őket, egyenként volt velük rosszban, úgy beszélt róluk, mint közeli ismerősökről, na, hol van az a három szemét Kosztolányi? Karen Blixen szigorú neveltetésben részesült, olyan családból származott, amelyikben még a gondolatoknak is helyénvalónak kellett lenniük, az ilyen lányokkal nagyon kell vigyázni. Egy óvatlan pillanatban mindig elszabadulnak. Sokáig úgy néz ki, hogy itt vannak, tündöklő, kiszámítható, megbízhatóan unalmas nők, akik így meg így, ezt meg azt – és helyette kiderült: látjuk, mi derül ki… Hogy egyáltalán mi az a helyénvalóság, van-e még játéktér a helyénvalóságon kívül is vagy se nincsen, ezt kezdik latolgatni. Blixen 1950-ben írta meg a Babette lakomáját egy puritán, dán lelkész apa két lányáról, akiket apa annyira de annyira megfosztott a szerelemtől, hogy még a szerelem árnyéka sem vetülhetett rájuk, és ezek a szépséges nők aztán elhervadtak és apa halála után is apa jobb és bal keze maradtak, ekkor költözött be a házukba Babette. Eleinte csak a sör-kenyér leves, és a feláztatott száraz hal változott át Babette keze nyomán áttetsző, puha, finoman fűszerezett étellé, később, éppen apa emlékére Babette nagy vacsorát főzött, oda lett hivatalos az abból a csöndes fiatalemberből lett generális, aki még sokkal-sokkal korábban az egyik lánynak hiába udvarolt. Ez a generális, az egyik fogásnál nem tudta türtőztetni magát tovább és egy történetet elbeszélésébe kezdett, egy lakomáról, melyet tiszttársaival egy lóverseny után költött el a párizsi Café Anglais-ben. Abban az étteremben, meglepően, egy nő volt a konyhafőnök, Cailles en Sarcophage-t szolgáltak föl, melyet az a nő komponált, és Galliffet tábornok, aki a fiatal tisztek házigazdája volt azon az éjjelen ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy ennek a nőnek tehetsége, hogy főztjével elmossa a határt testi és szellemi vágy között. A generális azt mondta, hogy régebben párbajra kelt volna egy gyönyörű asszony szerelméért akármikor. De most nincs olyan nő Párizsban, akiért vérét adná… ennek a nőnek, ennek a főszakácsnak a kivételével. Babette is Cailles en Sarcophage-t adott föl ezen a vacsorán, erről jutott a generális eszébe a távoli Café Anglais. Karen Blixen írását 1987-ben Gabriel Axel vitte filmre és én igyekeztem úgy összevágni az ajánlót most, mint Seth MacFarlane csinálta az A Million Ways to Die in the West előzetesénél, hogy minden az, aminek látszik, de semmi nem úgy van benne, ahogy majd a moziban lesz. Sokat kérek, mert dán-svéd-francia nyelv, angol felirat, és mondjuk YouTube, de a film minden fáradozást megér, tessék ezt fontolóra venni.
A mai potage Saint-Germain nemcsak úgy kapcsolódik ide, hogy alkotói szabadságomnál fogva, oda teszem, ahova akarom, hanem ennél jobb magyarázatom is van rá. A filmben Babette francia teknőclevest főz, én olyat nem tudok, de nem akartam hagymát, így lett francia borsó. Ez a leves, ez türelem, plusz alapanyag. Friss, zöld ízek összessége, nem túltejszínezett és nem is a puritán, főzővízzel pépesített brokkoli, én azzal egyébként sem értek egyet. A pirított kenyérkockák a borsókrémleves fontos részei, a nóvum pedig a mentalevél, a zellerszál és a beletépkedett saláta. Beszélek összevissza nóvumról; ez a krémleves olyan érzelmeket kelt, amelyeket legalább egyszer az életben érdemes átélni. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 5.

A város közepén a Central Parkra nyílnak az ablakaink, én úgy szeretem gondolni, de valójában egy zseniális, sűrű, sötét, magyar parkerdőre néznek, és ebben tényleg semmi rossz nincs, csak én szeretem néha a Central Parkot is ideképzelni. Ennek a lakásnak a falai mondhatni üvegből vannak, így a beton kijelölte doboz jó időben végtelenné tágul, kiárad a város felé, nincs vége, s ami belül van az a város tartozéka, a lakásban így egyenrangú társ az Árpád híd és az ágyról soha el nem pakolt könyvkupac. Nem tudok aludni a szakácskönyvektől az ágyban. Inkább a szakácsnőtől az ágyban nem tudok. Késődélután álmos voltam a nappaliban vagy undok vagy azt sem tudom, mi bajom volt, valami voltam: hanyag. Ezt a sós-vajkaramellás kekszet kellett volna lefotóznom, de nem tetszett, nem volt színe, nem voltak színek a falak között, és ilyen ronda ablakokat, mint itt vannak, én még nem láttam, meg kéne tanulnom fényképezni is, még mielőtt kilököm az egész porcelánkészletet a hetedikről. Hogy van-e más is vagy befejeztem, érdeklődtek olyanok, akik láttak, nem, azt hiszem, befejeztem, úgyhogy kilököm. Barbara elégelt meg engem először, mondta, hogy próbáljuk ki az erdőben ugyanezt, ott, ha ez egyáltalán lehetséges, tágasabb, van hely erre a nem is tudja, minek nevezze, lökdösődésre is, és én kelletlenül összecsomagoltam a díszletet. Így vittük le a porcelánt az elefántcsonttoronyból. Volt eredetileg egy történetem ehhez a sós-vajkaramellás süteményhez egy nőről, aki az ezernyolcszázas évek végén a Café Anglais vezető séfje volt Párizsban, és úgy főzött, hogy a párizsiak beleszerettek, szinte egész Párizs szerelmes volt belé, de ezt majd a következő alkalommal mondom el inkább, nem akarom magam megmakacsolásának történetét összekeverni ezzel a másik, gyönyörű történettel. Azonban erről a mai sós-édes kekszről mindenképpen beszélnünk kell, ez egy komoly dolog, kinézetre semmi különös, de a benne rétegelt textúrák és a só igazán élvezetessé teszik. A sóval tessék nagyvonalúan bánni, egy gondolattal több szükséges belőle, mint amennyit az ember elégnek hisz, az eredeti recept csak annyit ír, hogy “alaposan”. Alaposan tessék tehát meghinteni a süteményt sóval, és ezen az alaposságon idővel ízlés szerint szíveskedjen mindenki változatni, ebbe már nem akarok beleszólni.   (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 2.

A francia konyhát mindenáron meg akarjuk fúrni. Mindenáron. Azt mondta valaki itt, hogy szerinte a kezdetét Medici Katalintól számoljuk, dehogy számoljuk onnan, mondtam, de, hogy ő tanította meg a franciákat főzni, dehogy tanította, mondtam. Ő tette a villát az asztalukra, az igaz. De, mondtam, az első szakácskönyvet még 1290-ben megírták, az 1380-as Le Grand Cuisinier de toute cuisine pedig már hozta a mai Blanquette de Veau egyik változatát, mire Katalin megérkezett Firenzéből, a franciák már tudtak főzni, ezt elhiheted nekem. Hogy ne okoskodjak állandóan, mondta ugyanez az illető. Ja, ilyen fontos vitákban veszek részt mostanában. Medici Katalint én kedvelem egyébként, nem azt a nőt, amelyik már dühös volt és keserű és egyik-másik ismerősét megmérgezte és le is mészároltatta a hugenottákat egy óvatlan pillanatban, ami eseményről az Úristen, noteszába bosszúsan jegyzete föl, hogy: vérszomjas nő teljhatalommal, az egy nem jó ötlet. Én az üde nőt szeretem, amelyik az ezerötszázas évek közepének sötét Franciaországában arra gondolt, hogy rendben, ilyen környezetben nem lehet gyereket nevelni, kéne valami, ami lenyugtatja ezeket, de nem lőhetek beléjük Luc Besson miatt, és akkor meg mi legyen, akkor nyilván meghívom őket ebédre. Lenyűgöző volt az elegancia, melyet Medici Katalin Firenzéből magával hozott; kifinomult asztali modor, gyönyörű étkészletek, hímzett terítők, csipkézett asztalkendők, kézzel metszett kristálypoharak, gazdagon díszített ezüst evőeszközök érkeztek társaságában az udvarba. A fiatal Katalin olyasmit tudott, amit bárcsak én is tudnék: tömegeknek tálalta fel a haute cuisine menüsorait és a terítést művészetté fejlesztette, ezüst, üveg, csipkék, leomló drapéria, hát mondjon nekem egy éhes embert csillagom, aki nem szeppen meg rögtön, ha egy ilyen díszletben megetetik. Az egymással háborúban álló politikai frakciók ennek a nőnek az asztalánál ültek, ebből nem engedett, és amikor e tulkoknak beszélgetése gyanús irányokat vett, rájuk szólt a királyné, hogy fiúk, az, hogy én vagyok a királyné, az nem sokra jó, de mit beszéltünk meg, szépen tessék játszani a jelenlétemben. Később Katalin egy egész népnek főzött a „Le Grande voyage de France” kétévnyi, elszánt menetelése során, és a nép ezt jól viselte, megnyugodott, és ez mind megtörtént, dicsőséges volt, megváltozott tőle a világ. Sütöttem is ennek örömére egy Medici-kuglófot.
A mai körtés-mandulás receptről egyébként én határoztam úgy, hogy kuglófnak hívom. A tésztája nem egyértelműen kuglóf, de maga a koncept úgy jár, mint egy kuglóf, úgy beszél, mint egy kuglóf és úgy néz ki, mint egy kuglóf, így most legyen ez, és később még módosíthatunk rajta, ha el nem felejtjük. A süteményt a csokoládé, a körte és a kardamom uralják, ők, hárman nagyon jól megvannak együtt bárhol. Ezúttal adtam hozzájuk még mandulát, azt hiszem, jó ötlet volt, de nyilván ezt majd mindenki saját hatáskörben dönti el. Eredetileg a szeletek mellé vaníliavajat ajánlottak, megkóstoltam, de szerintem az édes máz tompítja a fűszerek ízét. A vaníliavaj vanília, porcukor és vaj egyszerű keveréke, ha valaki mégis kipróbálná.

(tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 29.

Vegyük Rijekát. Ennek a cikknek a közepén derült ki, hogy én nem akarok Rijekáról írni, nincs mit igazán mondanom, kibeszéltem magam, és útleírásban nem is vagyok jó, ami eufemizmus, mert útleírásban maga vagyok a pokol. Hogy mégis, egy pár szót, ha szólnék, nagyon szép képek maradtak benn, azokhoz, legyek szíves. Rendben, mondtam, és azután négy napon át nem látták a színemet, csak vártam, hogy történjen valami, és történt is; elbeszélések jutottak eszembe Seth Macfarlane-ról, Chris Rockról, még Robert Steingbergről is, de Rijekáról semmi. Nem az, hogy egyáltalán semmi, de semmi égrengető, voltunk ott, jó volt, szeretnék ott egy lakást, de Rotterdamban is szeretnék egyet. Remek kávét főztek a piacon Rijekában. Jó zenéket hallgattunk Rijekában. Rijekában a burek egy olyan sütemény volt, ami alapanyagát tekintve közel állt a réteshez, de a baklavához is. Rijekában a helyiek úgy viszonyultak a szinte megállíthatatlanul zuhogó esőhöz, mint valamihez, ami nem jó, de amivel kénytelenek együtt élni, az esőfelhőket az ördögnek és az ő öreganyjának szakadatlan kipufogásaként értelmezték, ezt a fantáziát egyfajta barlangrajz formájában meg is jelenítették egy záporok elől oltalmat adó árkád falain. Rijekában a kormányzat észrevette, hogy a kortárs művészetek palotája nappal üres, azt késődélutánig egy lélek nem látogatja, de, hogy az épület estére valamitől vonzóvá válik, egy láthatatlan erőtér ereszkedik köré alighanem, úgyhogy a palotát nappalra zárva tartják, este nyolctól éjfélig pedig megnyitották a látogatók előtt. Így eshetett meg, hogy egy hétköznapon, éjjel, áprilisban tömegek hümmögtek egy bonyolult kiállításon a kortárs művészek érzelmi állapotainak vetületein. Rijekában az étteremben fehér asztalkendővel terítettek, karcsú, magas poharakban szervírozták a bort és a eszcájgon nem volt folt, de egy sem, nem viccelek.

Végül betuszkoltuk egymást egy taxiba, és szótlanul hazamentünk. Jojcakát, mondtam a húgomnak az ajtaja előtt, és finomam belöktem a szobába. (tovább…)

Rijekában a szobákhoz egy szép ebédlő is tartozott, ahol a helyi konyha művészetét terítékre kerülése pillanatától lehetett fényképezni. A fotók jól sikerültek, nekem ez volt az érzésem, bár az átjátszó kábel itthon maradt és ezért csak a kis kijelzőn nézhettem vissza a történteket, de én nyugodt voltam vagy micsoda, mert volt ott még négy üveg bor is. Egy Bordeaux, egy Orvieto, egy Kunjundvalami és még egy, hasonlóan szilaj horvát, annak a nevére már nem emlékszem, és ezek négyen nem tudtak viselkedni, itatták magukat, amihez joguk van, úgy tudom, de, hogy engem is itattak, az nem volt fair, nem részletezem. A képekről később, amikor már láttam őket az jutott eszembe, hogy se…, hogy is kell ezt mondani? Hogy a nyelv tisztasága megmaradjon, vagyis, hogy csorbát ne szenvedjen a nyelv, óvatosnak kell lenni, az írástudók felelőssége, legalább a szellem mutasson példát vagy valami ehhez hasonlóra hivatkozva szoktak lebaszni ilyenkor, szóval, hogy ssssee… na, gyerünk már: hogy tehát sebes és masszív piálás alatt beállított gépen, Hölgyeim és Uraim, a mélységélesség nem lesz az igazi. Itthon újrafőztem mindent, ez nagyon jót tett az ételeknek, megnyugodtak, azt hiszem. Ez itt például egy paradicsomos garnéla. Aktualitása, hogy könnyű és finom, igazán nincs nagy felhajtás körülötte, ízesítése a megszokott fokhagyma-fehérbor-paradicsom. A garnélákhoz és ha már erről beszélünk, halakhoz szabad, sőt ajánlott friss, fehér kenyeret feladni.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 21.

Ha gondoskodnom kellene egy este, improvizálva, valamilyen komolyabb etetésről, akkor talán valami egytálételt adnék fel, egy kagylótálat mondjuk. Az húsz perc alatt készül el körülbelül, most ne vegyük, hogy friss kagyló ritkán hever otthon csak úgy, ezúttal nem akarok elveszni ilyen részletekben. A kagylótál gyors. Hugh Fearnley-Wittingstall receptje, ebből következően a kagylótál nem szedett-vedettség, nem trehányság, nem időhiány. A konyha környékén időhiányra hivatkoznom, az amúgy is ahhoz lenne hasonlatos, mint, ha nem is az, hogy fokhagymaport használnék, de a valamelyik polcon, legnagyobb passzivitásban meghúzódó fokhagymapor fölött akár, szemet hunynék. A ciderben főtt kagyló egyszerű, különleges és elegáns tehát, amilyennek egy hirtelen kelet vendégség vacsorájának lennie kell.
Abba a kék feliratos áruházba csütörtökönként érkezik friss, megbízható, első osztályú tisztított kagyló. A cider a recept nagyon fontos tartozéka, behelyettesíteni almalével vagy fehérborral lehetséges, de nem érdemes. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 18.

A scone az a brit New York Bagel, mely a felvilágosodás egyik alakja után kapta nevét minden bizonnyal: fiatalember, meg tudná említeni Rousseau két kollégáját, nos, úgy emlékszem Kant és talán Bégel. A scone fontos pékáru, elkészítése kegyelem dolga, mindent bele kell tenni, mindent úgy kell csinálni, és várni. Először egy XVII. századi kéziratos szakácskönyvet olvastam át a scone miatt, vele nem összefüggésben, időhúzásból. Aztán megnéztem, amint Michael Bublé egy szűk körnek rendezett koncerten a széksorok között énekel, majd föllép az emelvényre, Alan Carr pedig ebben a pillanatban beleszeret Michael Bubléba és hirtelen utána vágja lakásának kulccsomóját a színpadra, hogy Bublé, ha majd itt végeztél szívem, gyere föl. Carr, you magnificent bastard, csak egyszer tudnék ilyen vicces lenni – azt gondoltam. Amikor mindezzel végeztem, lesütöttem ezeket a scone-okat, kétszer, mert az elsőket elrontottam.  A scone tésztáját nem szabad agyongyúrni; keverni, majd hajtogatni kell, mint a croissant-ét. A kész süteményt tessék szíves langyosan tartani, tejszínhabbal és eper- vagy málnalekvárral kipróbálni.

Hozzávalók:
500 g fehérliszt,
80 g puhavaj,
80 g kristálycukor,
2 tojás,
1 csomag sütőpor,
250 ml tej,
mazsola, ízlés szerint.
1 tojás, kis sóval fölverve (a sütemények átkenéséhez).

Vaj,
tejszínhab,
málna- vagy eperlekvár.

Elkészítés:
A sütőt 220 ºC-ra melegítem elő. A megadott mennyiségből 450 g lisztet egy nagy tálba szitálok, a vajat a liszthez morzsolom. Hozzáadom a cukrot, a tojásokat, a sütőport, mazsolát, majd mindezt szépen összedolgozom. Ekkor öntöm a tésztához a tej felét, később a tésztát folyamatosan forgatva a maradék tejet, kis adagokban ugyancsak hozzákeverem. Egy laza, nedves, puha masszát kell kapnom. A maradék lisztet egy gyúródeszkára simítom, ráöntöm a tésztát, majd a masszát a kezemmel négyzet alakúra formázom, félbehajtom és újra négyzet alakúra lapogatom. Ezt a műveletet háromszor ismétlem meg. Az utolsó négyzetből csíkokat vágok, a csíkokat pedig szabályos háromszögekre szabdalom föl. A háromszögeket sütőpapírral kibélelt, kivajazott tepsikbe helyezem, tetejüket megkenem tojássárgájával. A scone-okat készre sütöm, 15-20 perc alatt. A scone-okat melegen tartom, és tejszínhabbal valamint lekvárral kínálom.





Fotó: Keresztesi Judit

Itt iratkozhatsz fel a hírlevelünkre, vagy követheted a bejegyzéseinket Twitteren, Tumblr-ön, Facebookon, a fotóinkat pedig a Pinteresten is megtalálod.

Írta: Keresztesi Judit
Nagyvárosi nő megosztaná rovat – 2014. június 14.
Fotó: Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit

Először azt hittem, hogy, ha egy hónapig tűnődöm azon, mi történt velem az előző évben, az majd elég lesz, de amikor a hónap azokra a fényképekre kezdett hasonlítani, amelyeken csak egy fél ember látszik vagy lemarad a keze vagy fog valamit, de hogy mit fog azt nem tudjuk, pedig az lenne a fontos, akkor gondoltam, hogy kellene még idő nekem. Megnéztem a tengert Rijekában, de nem lett jobb, és én azért még megnéztem a tengert Triesztben is, hátha elszalasztottam valamit Rijekában, és még mindig semmi, vagyis nem is, rosszul mondom, annyi talán mégis kiderült, hogy nem tudok többé akármit kommentálni, úgy néz ki. És akkor meg mit tudok kommentálni, kérdezték. Hát, semmit, alighanem. Egy évad volt bennem kommentárokból, az szuper, mondták, de, hogy csak a tréfa kedvéért, mi lenne az új show, ha lenne, mi érdekelne engem, és mondtam, hogy ezen még gondolkodnom kell további ideig. Hogy, körülbelül hány tengert kellene még látni ahhoz? – akarták tudni. Nem tudom, mondtam, de nem is biztos, hogy tengerről lenne szó, lehet, hogy valami másra van szükség, így mentünk el múlt hétvégén Zágrábba. Ebben a városban, melyet Bécs mintájára annak ellenkezőjére építettek, pillantottam meg ezt a tündöklő nőt. Ez a nő az a nő, akiről hirtelen mindenkinek az jut eszébe, hogy oh, ez az a nő, amelyik a művészet egy pontján biztos, hogy le fogja venni a ruháját. A nő a külvárosban ült, a modern művészetek csúszdakijáratú épületében, és abban a témában volt otthon, hogy ki ő. Nem volt harcias, sem semmi, még tényleg, ruhái sem voltak, fuck female dignity, mondta, és uralkodott, fogadta a hódolatot, mely egy ilyen minden sejtjében édes nőt övez, aki tudja, hogy mit csinál, és tényleg tudja, nem csak az úgy tevést kínálja a nagyközönség elé, vagyis az észen levés illúzióját kelti, hanem komolyan észen van. Ott zokogtam a fölmasnizott, alku nélkül kitárulkozó gyönyörű oltárképek, az áhítatnak nyílt intézmények előtt, esküszöm, kész égés velem bárhová is elmenni. Aztán eszembe jutott az új évad témája: én. A fönti képen, és ha már itt tartunk, még néhányon itt, én vagyok sírás után, Zágráb városában, egy játszóruhában, mely még a von Trapp családi kórustól kerülhetett rám, azt hiszem, csendélet. Az új évad címét Jerry Seinfeld után költöttem, akitől kérdezték, hogy de mi legyen a neve a műsornak, és Seinfeld visszakérdezett, hogy mit várnak tőle mégis, a tartalma az, hogy humoristák autókban kávézni mennek és addig kelletlenkedett, amíg a címe is ez lett: Humoristák, autókban, kávézni mennek. Emberek porcelánból ételeket esznek, mondtam én, aztán mondták itt, hogy majd ha olyan népszerű leszek, mint Jerry Seinfeld, akkor adhatok ilyen hülye címeket a műsoromnak, most viszont legyen egy másik, és így lett a Nagyvárosi nő megosztaná. Heti kétszer ételek lesznek itt porcelánban, ebből nem tudok engedni, egyszer pedig valami olyasmi, ami eszembe jutott egyszerűen, és amikor a barátaim ránéztek, azt mondták, hogy hát, úgy érzik magukat tőle, mintha petróleumot ittak volna. Nekem azonban tetszik. Így heti háromszor: kedden, csütörtökön, szombaton, este nyolckor itt találkozunk. Ha bárki elhiszi, hogy tudom, melyik a kedd és hogy mikor van nyolc óra, azt ki kell ábrándítanom, de majd igyekezni fogok, ezt megígérem.

Kellemes hétvégét!
Judit (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette és a gyártást vezette: Keresztesi Barbara
Producer: Fischer Tamás
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 3.

Ez az utolsó bejegyzés. A következő előtt, tenném hozzá hanyagul. Három hétre megyek szabadságra, minden percét élvezni fogom, azokat is, amelyikeket egyáltalán nem. Tudom, hogy össze kellene foglalnom a történteket, kiemelni a fontos pillanatokat, megköszönni mindenkinek, amit nem lehet megköszönni, de, ahogyan valamelyik nap is zokogva mutattam rá a nappali közepén: nem fogom ezt a valószínűtlen évet három mondatba sűríteni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy folyékonyan beszélek sírás közben, hangszínem a megszokott, a kiejtésem is jó, ezen a téren sokat fejlődtem.)

A blog írását a negyedik napon adtuk fel először, és azután júniusig hetente egyszer. Mertünk alkotni, csak nem tudtunk, bizonytalanok voltunk, nívótlan, időérzék híján lévő nők az idegösszeomlás határán (hermelinnel). Mindez relatíve, persze. Később valahogy megtaláltuk a dolgok élét, ráálltunk, gondolom, azért, hogy elmenjen a dolgok éle, és ez hozott némi állandóságot. Ekkor történt valami kimondhatatlan, egy gyönyörű, verőfényes nyári napon. Mindig úgy képzeltem, hogy ilyesmi csak rossz időben lehetséges, ha egyáltalán, és aznap éjjel még minden rendben is volt, de reggelre, nos reggelre megingott a hitem, nem az, amelyik onnan van, hogy hangok beszélnek a fejemben néha, hanem a másik, a földi életbe vetett. Hogy az nem olyan egyértelműen jó, az ember nem egy kiforrott elképzelés, nincs is készen, ezen tűnődtem, miközben a halál beálltát magamon kénytelen voltam megállapítani. Nem mondom, hogy nem igyekeztem hozzászokni a helyzethez, nem valami jó, ez jutott eszembe, de, ha őszinték akarunk lenni, gondoltam, voltam már rosszabbul is. A továbbiakban pedig nem is gondoltam már semmi mást. Legfeljebb, hogy milyen puha fordulat ez, szépen megmosakodik az ember, estére meg itt áll vérben, de a következő délutánon már viccelnem kellett, háromra: egy, kettő, három, és mondhatom, marha nehéz viccelni úgy, ha előtte mintegy lepuffantottak. Ezt követően egy idegen megmentette az életemet. Rutinszerűen egyensúlyba állította a felborult téridőt, kicsit leporolt, semmiség, mondta, tessék jönni máskor is. Így történt. Az eset után némiképp megváltoztam, új, energiatakarékos modell lett belőlem valahogy, van rajtam fék, meg index, ilyenek, és állati gyors vagyok, a többiek hasonlóan. Múlt decemberben át is léptük a teljesítőképesség határait, és őszintén, fogalmam sincs, mi történik, de minden a legnagyobb rendben, és péntekenként Caro Emeraldot hallgatunk. Most pedig, meg fogok nézni számos hollywoodi showt, közülük néhányban lőnek majd várhatóan, mint a fene. Lesz olyan, amelyikben Vince Vaughn beszéli el az igazságait, elmosogatok, lemegyek a tengerhez, és megpróbálom megérteni, hogy mi történt velünk. Aztán visszajövök. Addig is, tessék parancsolni egy olyan desszert, aminél soha nem ettem finomabbat. Sült kávépudingról van szó, rajta az öntet ugyancsak kávészirup, ha Kedves Olvasó, egy kicsit kedveled magad, muszáj ezt elkészítened. A találkozás egy öröm volt, ezt nem udvariasságból mondom. Április végén újra itt vagyok. És guess what: bon appetit! (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette: Keresztesi Barbi
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 2.

Ez az utolsó előtti nap. Lawrence Dai,  egy túl sok idővel rendelkező tizenkilenc éves  fiú a Northwestern Universityről,  2010-ben elindított egy háromszázhatvanötös blogot, amelyiken arról írt, hogy egy évig minden nap megnézte, amint Julie Powell egy évig minden nap főz, és annak a blognak az utolsó előtti napjára Dai már tudta, amire később én is rájöttem, hogy senkinek nem szabadna háromnál többször látnia egy Nora Ephron filmet. A mi blogunk Lawrence Dai nyomán indult el, így indirekte arról is ő tehet, hogy én e miatt a blog miatt most boldog vagyok. Dai nagy árat fizetett azért, hogy én így érezhetek, mert az utolsó előtti napon ő már nem szerette a Julie and Juliat, a DVD-t leginkább  kivágta volna az ablakon, úgy tudom, két napra rá ki is vágta, és azóta hallgat. Ma, a finálé előtt, csípős halszószos csirkeszányakkal adózunk Lawrence Dai emlékének. Dai valami távol keleti amerikai, fogalmam sincs, honnan való pontosan, az étel, amiről most hallunk kínai. Tudom, hogy ez amolyan Bukarest vagy Budapest problémához vezet, és tegnap az egyik csatornán szakértettek is a nindzsákról egy ázsiainak, hogy te biztosan egy nindzsa leszármazottja vagy – mondta a riporter – és a fickó felelte, hogy a ninzsák kínaiak, én meg koreai vagyok, az isten szerelmére, és értem a felháborodást, de akkor is, ez minden, amit most tenni tudok. (tovább…)