Rijekában a szobákhoz egy szép ebédlő is tartozott, ahol a helyi konyha művészetét terítékre kerülése pillanatától lehetett fényképezni. A fotók jól sikerültek, nekem ez volt az érzésem, bár az átjátszó kábel itthon maradt és ezért csak a kis kijelzőn nézhettem vissza a történteket, de én nyugodt voltam vagy micsoda, mert volt ott még négy üveg bor is. Egy Bordeaux, egy Orvieto, egy Kunjundvalami és még egy, hasonlóan szilaj horvát, annak a nevére már nem emlékszem, és ezek négyen nem tudtak viselkedni, itatták magukat, amihez joguk van, úgy tudom, de, hogy engem is itattak, az nem volt fair, nem részletezem. A képekről később, amikor már láttam őket az jutott eszembe, hogy se…, hogy is kell ezt mondani? Hogy a nyelv tisztasága megmaradjon, vagyis, hogy csorbát ne szenvedjen a nyelv, óvatosnak kell lenni, az írástudók felelőssége, legalább a szellem mutasson példát vagy valami ehhez hasonlóra hivatkozva szoktak lebaszni ilyenkor, szóval, hogy ssssee… na, gyerünk már: hogy tehát sebes és masszív piálás alatt beállított gépen, Hölgyeim és Uraim, a mélységélesség nem lesz az igazi. Itthon újrafőztem mindent, ez nagyon jót tett az ételeknek, megnyugodtak, azt hiszem. Ez itt például egy paradicsomos garnéla. Aktualitása, hogy könnyű és finom, igazán nincs nagy felhajtás körülötte, ízesítése a megszokott fokhagyma-fehérbor-paradicsom. A garnélákhoz és ha már erről beszélünk, halakhoz szabad, sőt ajánlott friss, fehér kenyeret feladni.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 18.

A scone az a brit New York Bagel, mely a felvilágosodás egyik alakja után kapta nevét minden bizonnyal: fiatalember, meg tudná említeni Rousseau két kollégáját, nos, úgy emlékszem Kant és talán Bégel. A scone fontos pékáru, elkészítése kegyelem dolga, mindent bele kell tenni, mindent úgy kell csinálni, és várni. Először egy XVII. századi kéziratos szakácskönyvet olvastam át a scone miatt, vele nem összefüggésben, időhúzásból. Aztán megnéztem, amint Michael Bublé egy szűk körnek rendezett koncerten a széksorok között énekel, majd föllép az emelvényre, Alan Carr pedig ebben a pillanatban beleszeret Michael Bubléba és hirtelen utána vágja lakásának kulccsomóját a színpadra, hogy Bublé, ha majd itt végeztél szívem, gyere föl. Carr, you magnificent bastard, csak egyszer tudnék ilyen vicces lenni – azt gondoltam. Amikor mindezzel végeztem, lesütöttem ezeket a scone-okat, kétszer, mert az elsőket elrontottam.  A scone tésztáját nem szabad agyongyúrni; keverni, majd hajtogatni kell, mint a croissant-ét. A kész süteményt tessék szíves langyosan tartani, tejszínhabbal és eper- vagy málnalekvárral kipróbálni.

Hozzávalók:
500 g fehérliszt,
80 g puhavaj,
80 g kristálycukor,
2 tojás,
1 csomag sütőpor,
250 ml tej,
mazsola, ízlés szerint.
1 tojás, kis sóval fölverve (a sütemények átkenéséhez).

Vaj,
tejszínhab,
málna- vagy eperlekvár.

Elkészítés:
A sütőt 220 ºC-ra melegítem elő. A megadott mennyiségből 450 g lisztet egy nagy tálba szitálok, a vajat a liszthez morzsolom. Hozzáadom a cukrot, a tojásokat, a sütőport, mazsolát, majd mindezt szépen összedolgozom. Ekkor öntöm a tésztához a tej felét, később a tésztát folyamatosan forgatva a maradék tejet, kis adagokban ugyancsak hozzákeverem. Egy laza, nedves, puha masszát kell kapnom. A maradék lisztet egy gyúródeszkára simítom, ráöntöm a tésztát, majd a masszát a kezemmel négyzet alakúra formázom, félbehajtom és újra négyzet alakúra lapogatom. Ezt a műveletet háromszor ismétlem meg. Az utolsó négyzetből csíkokat vágok, a csíkokat pedig szabályos háromszögekre szabdalom föl. A háromszögeket sütőpapírral kibélelt, kivajazott tepsikbe helyezem, tetejüket megkenem tojássárgájával. A scone-okat készre sütöm, 15-20 perc alatt. A scone-okat melegen tartom, és tejszínhabbal valamint lekvárral kínálom.





Fotó: Keresztesi Judit

Itt iratkozhatsz fel a hírlevelünkre, vagy követheted a bejegyzéseinket Twitteren, Tumblr-ön, Facebookon, a fotóinkat pedig a Pinteresten is megtalálod.

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette és a gyártást vezette: Keresztesi Barbara
Producer: Fischer Tamás
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 3.

Ez az utolsó bejegyzés. A következő előtt, tenném hozzá hanyagul. Három hétre megyek szabadságra, minden percét élvezni fogom, azokat is, amelyikeket egyáltalán nem. Tudom, hogy össze kellene foglalnom a történteket, kiemelni a fontos pillanatokat, megköszönni mindenkinek, amit nem lehet megköszönni, de, ahogyan valamelyik nap is zokogva mutattam rá a nappali közepén: nem fogom ezt a valószínűtlen évet három mondatba sűríteni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy folyékonyan beszélek sírás közben, hangszínem a megszokott, a kiejtésem is jó, ezen a téren sokat fejlődtem.)

A blog írását a negyedik napon adtuk fel először, és azután júniusig hetente egyszer. Mertünk alkotni, csak nem tudtunk, bizonytalanok voltunk, nívótlan, időérzék híján lévő nők az idegösszeomlás határán (hermelinnel). Mindez relatíve, persze. Később valahogy megtaláltuk a dolgok élét, ráálltunk, gondolom, azért, hogy elmenjen a dolgok éle, és ez hozott némi állandóságot. Ekkor történt valami kimondhatatlan, egy gyönyörű, verőfényes nyári napon. Mindig úgy képzeltem, hogy ilyesmi csak rossz időben lehetséges, ha egyáltalán, és aznap éjjel még minden rendben is volt, de reggelre, nos reggelre megingott a hitem, nem az, amelyik onnan van, hogy hangok beszélnek a fejemben néha, hanem a másik, a földi életbe vetett. Hogy az nem olyan egyértelműen jó, az ember nem egy kiforrott elképzelés, nincs is készen, ezen tűnődtem, miközben a halál beálltát magamon kénytelen voltam megállapítani. Nem mondom, hogy nem igyekeztem hozzászokni a helyzethez, nem valami jó, ez jutott eszembe, de, ha őszinték akarunk lenni, gondoltam, voltam már rosszabbul is. A továbbiakban pedig nem is gondoltam már semmi mást. Legfeljebb, hogy milyen puha fordulat ez, szépen megmosakodik az ember, estére meg itt áll vérben, de a következő délutánon már viccelnem kellett, háromra: egy, kettő, három, és mondhatom, marha nehéz viccelni úgy, ha előtte mintegy lepuffantottak. Ezt követően egy idegen megmentette az életemet. Rutinszerűen egyensúlyba állította a felborult téridőt, kicsit leporolt, semmiség, mondta, tessék jönni máskor is. Így történt. Az eset után némiképp megváltoztam, új, energiatakarékos modell lett belőlem valahogy, van rajtam fék, meg index, ilyenek, és állati gyors vagyok, a többiek hasonlóan. Múlt decemberben át is léptük a teljesítőképesség határait, és őszintén, fogalmam sincs, mi történik, de minden a legnagyobb rendben, és péntekenként Caro Emeraldot hallgatunk. Most pedig, meg fogok nézni számos hollywoodi showt, közülük néhányban lőnek majd várhatóan, mint a fene. Lesz olyan, amelyikben Vince Vaughn beszéli el az igazságait, elmosogatok, lemegyek a tengerhez, és megpróbálom megérteni, hogy mi történt velünk. Aztán visszajövök. Addig is, tessék parancsolni egy olyan desszert, aminél soha nem ettem finomabbat. Sült kávépudingról van szó, rajta az öntet ugyancsak kávészirup, ha Kedves Olvasó, egy kicsit kedveled magad, muszáj ezt elkészítened. A találkozás egy öröm volt, ezt nem udvariasságból mondom. Április végén újra itt vagyok. És guess what: bon appetit! (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette: Keresztesi Barbi
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 2.

Ez az utolsó előtti nap. Lawrence Dai,  egy túl sok idővel rendelkező tizenkilenc éves  fiú a Northwestern Universityről,  2010-ben elindított egy háromszázhatvanötös blogot, amelyiken arról írt, hogy egy évig minden nap megnézte, amint Julie Powell egy évig minden nap főz, és annak a blognak az utolsó előtti napjára Dai már tudta, amire később én is rájöttem, hogy senkinek nem szabadna háromnál többször látnia egy Nora Ephron filmet. A mi blogunk Lawrence Dai nyomán indult el, így indirekte arról is ő tehet, hogy én e miatt a blog miatt most boldog vagyok. Dai nagy árat fizetett azért, hogy én így érezhetek, mert az utolsó előtti napon ő már nem szerette a Julie and Juliat, a DVD-t leginkább  kivágta volna az ablakon, úgy tudom, két napra rá ki is vágta, és azóta hallgat. Ma, a finálé előtt, csípős halszószos csirkeszányakkal adózunk Lawrence Dai emlékének. Dai valami távol keleti amerikai, fogalmam sincs, honnan való pontosan, az étel, amiről most hallunk kínai. Tudom, hogy ez amolyan Bukarest vagy Budapest problémához vezet, és tegnap az egyik csatornán szakértettek is a nindzsákról egy ázsiainak, hogy te biztosan egy nindzsa leszármazottja vagy – mondta a riporter – és a fickó felelte, hogy a ninzsák kínaiak, én meg koreai vagyok, az isten szerelmére, és értem a felháborodást, de akkor is, ez minden, amit most tenni tudok. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 26.

A tearózsák rendben elkészültek, de a koszorú színével lett egy kis baj – horribile dictu – nem ment a rózsákhoz. Hogy akkor mutassuk be a virágokat önmagukban, mondták, úgy én unnám őket rettenetesen, mondtam, és ha unok valamit, mindig keletkezik egy fekete lyuk a világegyetemben, azt nem akarhatjuk. Hát, ha kopogtató nem, akkor shortbread lesz ma, alighanem. A skót shortbread egy teasütemény, amelyet Angliából hozattam korábban, sokáig titokban tartották a receptjét, nagyon vártuk, hogy kiszivárogjon és nem vártunk hiába. Vaj, cukor és liszt egyszerű keveréke, tessék parancsolni. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 24.

Nem lett történetem, amit saját kezűleg odaírhatnék a créme brulée mellé, (egész nap olvastam, a női létélményről, hogy a nők tűsarkakon sétáló agyak. A posztfeminista irodalom nem hozza, hogy mindegyik vagy csak némelyik. De azt is valahonnan innen tudom, hogy némely férfi mind egyforma, úgyhogy tudok mindent, vagy ha tudni nem tudok szinte semmit, egészen biztosan sejtem).  Erről jut eszembe – és tényleg erről, nem pedig ravaszan erre játszottam itt végig – hogy írt egy nő nekem pár hete, egyik tűsarkon álló agy a másiknak, hogy szeret bennünket, de a porcelánok, meg a nagy virágok, meg a túl gazdag ételek nem szerencsések, a képeken tükröződő élet nem reális szerinte. Az életem, a realitáshoz való kifinomult érzékből adódóan irreálisnak tűnik. Ez életem története. De vegyük most már a créme brulée-t. Nyavalyás franciák, hogy hat tojásból és egy kis cukorból mit ki nem tudnak hozni. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 22.

Ismerjük azt a viccet, hogy egy kacsa bemegy egy bárba, odaszól a csaposnak „egy sört kérek”?„Te honnan jöttél?” – kérdezi a csapos. „A szemközti építkezésről.” – mondja a kacsa. „Milliókat kereshetnél a cirkuszban.” – mondja a csapos. „Minek kéne nekik pont egy kőműves?”- kérdezi a kacsa. A szereplők egyikét baleset érte a közelmúltban, azt, amelyiket a baleset érte befűszereztem. Az ízesítést szeretném bemutatni: fahéj, bors, só, kristálycukor, portói vagy ha nincs, akkor bármilyen száraz vörösbor. Almapürével tessék ezt a kacsasültet feladni. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 21.

Egyetlen értelmes szavam sincs. Egyelőre, de még van tizenhárom nap addig, amíg már végül el kell mondanom, hogy milyen volt ez az év. Évértékelő beszéd lesz, senki nem kérte. Az elmúlt év egy póniló, a szerelem, avagy elveszett, de megtalált Isten bizonyíték, tizenkilencre magabiztosan húzott nyerőlap; mindezzel együtt legszívesebben betiltanám. Nem szabadna ilyet csinálni, kérlek, ne vedd személyeskedésnek, bizonyos drámája volt ennek az évnek, finoman szólva íve, és én kevesebb ívvel is beértem volna… mások nevében persze nem beszélhetek. A citromos keksz úgy kerül ide, hogy egy puha fordulattal, idetettem. Ide való, egyébiránt. A vajas, semleges alappal összesült egy mandulás, édes tojáskrém, ezt vontam be citrommázzal, így született meg ez a ragyogó teasütemény. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 20.

Mindennap sürgős beszélgetnivalóm van magával és ennél is sűrűbben volna szükségem egy jó kávéra. Gyönyörű időnk van. A globális felmelegedés, megmondták és nem örülnek. De vonogatom a vállam, ezt most nem hiszem, hogy rám lehetne verni. Ma délután is ellentartottam azzal, hogy a szelektívben derékig álló fiatalembernek egy színes üveget adtam át, enyhe nyomásra, ezt valamiért ideírom, majd keresztülballagtam az erdőn a tisztásig, csak titokban, saját szórakoztatásomra. Azután kevertem egy jegeskávét – felmelegedés ellen, tetszik érteni. Szeretném, ha komolyan vennénk ezt a receptet, úgy jár kézről kézre, mint a Szent Grál: hogy ne legyen fölvizezve, az álmodó kávé a kávéban gondolkodott. Laza feketét fagyasztott jégkockává, erre öntötte az erős feketét, és cukrozott sűrített tejjel édesítette. Az arányokat mindenki saját józan eszére bízom. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 15. és 16.

Egy igazán egyszerű showelemre lett volna szükség tegnap huszonkét óra huszonkét perckor, az asztalon álló csokoládényulak megfelelőnek tűntek. Láttam valahol azt a viccet, amelyikben egy leharapott fenekű csokinyúl beszélget egy fületlen másikkal, tehát csak a fordítás lett volna az enyém, azzal kínlódtam egy darabig, mert a magyar nyelv más, mint az angol, ezek a szép, szivárványos szavak… hajlékonyak, mint a köd: “- Fáj a seggem. – Mi?” ez lett volna kézenfekvő megoldás a „- My butt hurts – What?” eredeti mondatokra. De a vulgaritás ezúttal nem tett büszkévé, nem állítom indirekte, hogy máskor azzá tesz, ám nem is cáfolom. Hajnalig bíbelődtem a szöveggel, akkorra döglött be végleg. Hirtelen kitöröltem minden pontot és felkiáltójelet, a betűsorokat is, melyeket közrefogtak, majd megnéztem négy részt a Boston Legalból s mikor kivilágosodott, a két nyulat újra elővettem, és ekkor már tisztán lehetett látni, hogy ha képregény nem is lesz belőlük, desszert még lehet, csak túl bonyolultak, és betettem őket a mikróba. A csokoládés lávatorta elkészítése húsz perc, mindennel együtt. Az édesség elegáns, ideálisan belőle a vékony, szilárd tésztaburok alól olvadt csokoládé tör elő. Könnyelműség nem hinni a receptnek, s a masszát a kelleténél tovább a sütőben hagyni. Ekkor csak a torták közepe maradt folyékony, de egyéni csúcsok így is, sőt, két nap egy csapásra és ennél többet ma nem akarhatunk tőlem. (tovább…)