Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Én elmagyarázom magának az avantgárdot, mondta a nő. Kérem, ne tegye, felelte a férfi kétségbeesetten. De már mindegy volt, az orrcimpája rezdüléséből, abból, ahogyan vette a levegőt lehetett tudni, hogy ennek a nőnek ugyan beszélhet. Van egy férfi, képeket gyűjt és nagyon szép cipőket készít. Ez a férfi kölcsönadta a képeit a debreceni Modemnek. Azt hiszem, ezerkilencszázötben kezdődött, közeledett valami, lehetett érezni, a levegő feszült várakozással volt teli. Egy ideig senki nem látszott, egyetlen lélek sem, hallani sem lehetett semmit, aztán hirtelen a távolban valami morajlás támadt, s a zaj egyre erősödött, míg végül kivágódott egy ajtó, és Picassoval beözönlöttek rajta a szépséges, meztelen Avignoni kisasszonyok. Nyomukban Dali, aztán Braque és így tovább Kassák, írók és festők és más művészek, az elővéd, (szószerinti fordításban). Eközben valaki kihozta a pezsgősvödröt, mások pedig osztrigát, tengeri rákot, homárt tálaltak föl az ebédlőasztalra, és midőn Duchamp maga mellé tett egy piszoárt és azt mondta, önök mindannyian a vendégeim, majd Munch és Mondrian meg talán Malevics összecsapták a bokájukat: Proszit!, ordították és ivott mindenki. Így vonult be az avantgárd Európába. Aztán ment minden rendben, utálta az avantgárdot az egész kontinens, kivétel nélkül, és ezzel az avantgárd nagyon is elégedett volt, mert nem lehet művészet, amit mindenki ért, ipso facto amit senki nem ért, az a legmagasabb művészet. Az avantgárd pedig maga volt az érthetetlenség; fölhajtott egy pohár Henkell Trockent és prüszkölt: pfuj, pfuj és pfuj, én ezt nem bírom meginni!, és a francia specialitásoknál ugyanígy viselkedett, minden falat után úgy tűnt, hogy összevissza hányja magát, esküdözött, hogy nem eszik többet, ráförmedt a pincérekre, hogy mivel etetnek maguk itt engem? Azt akarják, hogy fölforduljak! ám azért megivott még egy üveg Armagnacot nyugodtan. Az elit közönség vetett véget az avantgárd furcsa diadalmenetének azzal, hogy beleszeretett. Imponált neki ez a tahóság, megértette az avantgárdot és attól a perctől olthatatlanul imádta, mindegy volt, mit csinál, az avantgárd meg rúgkapált, tiltakozott és ennek persze nem lett jó vége: kiradírozott képek, üres kiállítótermek, fehér alapon fehér kockák, hangszalagra rögzített csönd, teleíratlan papírlap, ilyesféle műalkotások születtek. De erről a beteljesületlen szerelemről majd inkább egy másik alkalommal mesélek. Festmények, egymás mellett, a magyar neoavantgárd művészeitől, szépen megvilágítva, ezt tudom ajánlani most programként a debreceni Modemben, mellé zenét (például Publo Picasso never got called an asshole / not in New York), ha tetszik.
Nem reggelizem, jelentette ki a nő rögtön ezt követően. Nem néha nem, hanem egyáltalán nem, elfelejtem vagy elunom. A férfi előredőlt, megadta magát, tulajdonképpen szerette hallgatni ezt a nőt, bár az néha olyan őrültségeket beszélt, hogy nem igaz. A reggeli nem a legfontosabb étkezése a napnak egyébként, folytatta a nő, az első kettőben sincs benne, tudta ezt? Egy pimf harmadik hely illeti meg, legfeljebb. Tanultam egy receptet valakitől, aki, nyolcvanöt éves és negyven évet gondolkodás nélkül letagadhat, de nem teszi, az a fajta veszélyes nő, amelyik minden másról is hajlamos igazat mondani. Három titka van, azt szokta mondani, az egyik, hogy enyhén piál, a másik, hogy jószívű és a harmadik ez a koktél, amit délelőttönként iszik meg, s valamiért avantgárd reggelinek hív. Az italban minden fontos benne van: elsősorban spenót, nyilván, aztán mogyoróvaj, müzli, áfonya, banán, szilva, málna, dinnye, mandulatej és Jake Harper beledobna egy pár pirítóst meg egy szelet tortát, de ez egy ilyen konzervatívabb avantgárd irányzat, és így ebből a koktélból kimarad.   (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 9.

Az EX TEMPORE című kiállítást augusztus 3-ig lehetett megnézni a Luukku Atelier-ben. A neonfestmények, a fürdőruha-performanszok és a videóinstallációk a finn művész, Teemu Keisteri munkái. Balra: Why not (2014) jobbra: No rules (2014)

         Előre elnézést kérek emiatt a cikk miatt, először is csapong, meg egy olyan programot mutat be, ami vasárnap bezárt. Tessék elhinni, nem az elmúlt hetek személyes és kollektív összevisszasága miatt nem írtam erről a kiállításról hamarabb, én is későn tudtam meg, hogy van. Úgy volt, hogy még az ezerkilencszázas években, Erdély felé menet fölvettünk egy finn stoppost. Egy egyetemista csoport voltunk és a román határ előtt az irodalomtudományok doktora megállította a buszt, hogy ez a széllelbélelt fiú, aki az út széléről integetett, fölszállhasson. A finn aztán végig velünk maradt, ivott masszívan, de mindenki más is ugyanolyan masszívan ivott, és a doktor, a mi vezetőnk felügyelte őt, hol van a fing(?) – kérdezte – a fing elkészült már?… Kollégák, a finget várják meg feltétlenül. A finn fiú pedig “old fart”-nak nevezte a doktort, dude, you are an old fart, mondogatta neki szelíden, a doktornak ez nagyon tetszett, és napközben a két fing, a kicsi meg a nagy elválaszthatatlanok voltak, beszélgettek szakadatlan, így lettek barátok végül. Sokkal később, vagyis most nyáron jött Budapestre egy finn, akinek semmi köze az előző finnhez, és nem is akarom, hogy legyen, mert az csak simán rossz dramaturgia volna. Ez egy másik, egy művész finn, lépten-nyomon leveszi a ruháit, mint Vlasta Delimar, nyilván neki is megvannak az indokai. Megmondom, hogy mi zseniális Teemu Keisteriben: ennek a finn fiúnak a kedvességében rejlik az ereje, a kedvességet fejlesztette művészetté. Teemu egy teret alakít ki saját képére, aztán az ember gyanútlanul besétál ebbe a térbe, ahol csak zúdul ki ez a finn mindenhonnan, az összes falfelületből és a térben, szanaszét heverő végtagokból ugyanúgy. Kitölt mindent, az emberek pedig tapogatják a szobrokat és aztán mosolyognak, egyre szélesebben, míg fel nem nevetnek végül, aztán pedig megszépülve, szikrázó tekintettel mennek ki az ajtón. Ezt az örömcsinálót hozta el hozzánk a Finnagora intézet vasárnapig. A hatás alatt azután arra gondoltunk, hogy ennénk valami finnt. Bementünk az egyik boltba, de semmi, ekkor bementünk a másik boltba, és ott állt a pult mögött ez az aranyos ember, akit Fábiánnak hívnak. Voltak nála finn répás zsemlék, fahéjas csigák, s más echt-finn pékáru, és értett a kávéhoz is. Aztán szó szót követett, és Fábián nekünk ajándékozta az összes répás zsemlét és fahéjas csigát, ami a keze ügyébe akadt, majd utunkra bocsátott, nem is értette, hogy mit nem értünk, csak mondta, hogy ne értetlenkedjünk, haladjunk, nincs itt semmi csodálkoznivaló. Kellene valami, ami jól áll ezeknek a finn zsemléknek, gondoltam később, hogy felléphessenek, és a budai bolhapiacon kerestünk hozzájuk egy piros kávéskészletet, de részletesen ezt már majd egy másik alkalommal mesélem el. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná
2014. július 26.

Wang Ling – Elveszett gyermekek (Kepes György Művészeti Központ, Eger – Szegmens9 Kortárs kínai művészek kiállítása)

         Hogy hogyan tudnám ezt a történetet úgy megírni, hogy én is benne legyek, mit benne, én legyek a főszereplő, ne hős, addig nem akarok elmenni, de legalább egy narrátori munka kinézzen, egy útleírásról van szó végső soron. Eger. Egerről. Eger történelmi városunk. Elfoglalták a kínaiak. Mondaná rögtön itt bárki, hogy alighanem a törökök lehettek azok, de én erősködnék tovább, hogy török nem is van már ott kispofám, kínaiak ezek, láttam a saját szememmel. Innen hátulról, a reptér felől, Eger egy kávéivásnyira esik, egy hosszúkávéról van szó, úgy tessék az időt számítani. Egerben, a Bazilika mellett négyhetente rendeznek régiségvásárt, vasárnapokon, ilyenkor két század személyes tárgyai kerülnek elő, és ezekből, mint a kávézaccból, olvasni lehet. Intim részleteket tud meg az ember korábban élt gazdag és szegény emberekről, olyan a tér, mint egy óriási bulvárlap. Tehát, gyanútlanul kanyarog a régiségek sora völgybe le, hegynek föl, és ennek a végtelennek ható, vadregényes piacnak végén áll az a ház, a kortárs művészet csarnoka, ahol meg a jövő csinálása folyik. Ennek a két idősíknak találkozása olyan szép, szimbolikus, hogy az ember csak úgy, elneveti magát s át is lépi a jövő küszöbét, önkéntelenül bemegy az épületbe, és én például innen tudom, hogy a kínaiak már a Kepes Központban vannak, csillagom. Egy igazán szórakoztató kiállítást építettek be oda, egy szinte kalandparkot, minden hamisítatlan kínai, a tiszta kínai kortárs művészet viccel, ahol csak viccelni tud, korlátokon belül határtalanul. Ennek a megjegyzésnek hallatán a tárlat kurátora biztosan kiabálna velem, de csak, hogy történjen valami, hogy valamivel elüsse az estét, és én aztán megnyugtatnám, hogy éppen ez a relatív határtalanság a lényeg, emiatt lehet itt minden szellemes. Nekünk pedig a humor, mint egy falat kenyér, úgy kell. És, ahogy ott állnánk és csodálnánk a fényes, merev műanyag-drapériákat, melyek szépen végigfutnak a bútorokon és olyan lágyan omlanak alá, mint a szomorúfűz ágai, arra gondolnék, hogy ezt én megírnám szívesen egyszer, és, mivel az útra összeválogatott zene a fülemben éppen akkor váltana a Passengerre, magamat ismerve azt is hozzátenném gondolatban, hogy valaki adhatna kölcsön ennek az Iggy Popnak már egy pólót. Aznap kínait ebédeltünk, a dramaturgia kívánta így, a helyi plázában történt, szeretném, ha köztünk maradna. Viszont eszembe jutott, hogy ismerek egy összesütött salátát, egy indiai tanította nekem, neki egy kínai mutatta, és a tortillát hozzá mindig a szírtől hozzuk, kivéve, amikor a töröktől. Ökumenikus tehát, és az alapanyagai gyönyörűek. Az íze pedig kiváltja belőlem azt a gyöngéd beszédet, amit csak ritka, szépséges, fűszeres, átforrósított kínai saláták szoktak, de erről majd kedden hallunk bővebben.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 29.

Vegyük Rijekát. Ennek a cikknek a közepén derült ki, hogy én nem akarok Rijekáról írni, nincs mit igazán mondanom, kibeszéltem magam, és útleírásban nem is vagyok jó, ami eufemizmus, mert útleírásban maga vagyok a pokol. Hogy mégis, egy pár szót, ha szólnék, nagyon szép képek maradtak benn, azokhoz, legyek szíves. Rendben, mondtam, és azután négy napon át nem látták a színemet, csak vártam, hogy történjen valami, és történt is; elbeszélések jutottak eszembe Seth Macfarlane-ról, Chris Rockról, még Robert Steingbergről is, de Rijekáról semmi. Nem az, hogy egyáltalán semmi, de semmi égrengető, voltunk ott, jó volt, szeretnék ott egy lakást, de Rotterdamban is szeretnék egyet. Remek kávét főztek a piacon Rijekában. Jó zenéket hallgattunk Rijekában. Rijekában a burek egy olyan sütemény volt, ami alapanyagát tekintve közel állt a réteshez, de a baklavához is. Rijekában a helyiek úgy viszonyultak a szinte megállíthatatlanul zuhogó esőhöz, mint valamihez, ami nem jó, de amivel kénytelenek együtt élni, az esőfelhőket az ördögnek és az ő öreganyjának szakadatlan kipufogásaként értelmezték, ezt a fantáziát egyfajta barlangrajz formájában meg is jelenítették egy záporok elől oltalmat adó árkád falain. Rijekában a kormányzat észrevette, hogy a kortárs művészetek palotája nappal üres, azt késődélutánig egy lélek nem látogatja, de, hogy az épület estére valamitől vonzóvá válik, egy láthatatlan erőtér ereszkedik köré alighanem, úgyhogy a palotát nappalra zárva tartják, este nyolctól éjfélig pedig megnyitották a látogatók előtt. Így eshetett meg, hogy egy hétköznapon, éjjel, áprilisban tömegek hümmögtek egy bonyolult kiállításon a kortárs művészek érzelmi állapotainak vetületein. Rijekában az étteremben fehér asztalkendővel terítettek, karcsú, magas poharakban szervírozták a bort és a eszcájgon nem volt folt, de egy sem, nem viccelek.

Végül betuszkoltuk egymást egy taxiba, és szótlanul hazamentünk. Jojcakát, mondtam a húgomnak az ajtaja előtt, és finomam belöktem a szobába. (tovább…)