Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 5.

A város közepén a Central Parkra nyílnak az ablakaink, én úgy szeretem gondolni, de valójában egy zseniális, sűrű, sötét, magyar parkerdőre néznek, és ebben tényleg semmi rossz nincs, csak én szeretem néha a Central Parkot is ideképzelni. Ennek a lakásnak a falai mondhatni üvegből vannak, így a beton kijelölte doboz jó időben végtelenné tágul, kiárad a város felé, nincs vége, s ami belül van az a város tartozéka, a lakásban így egyenrangú társ az Árpád híd és az ágyról soha el nem pakolt könyvkupac. Nem tudok aludni a szakácskönyvektől az ágyban. Inkább a szakácsnőtől az ágyban nem tudok. Késődélután álmos voltam a nappaliban vagy undok vagy azt sem tudom, mi bajom volt, valami voltam: hanyag. Ezt a sós-vajkaramellás kekszet kellett volna lefotóznom, de nem tetszett, nem volt színe, nem voltak színek a falak között, és ilyen ronda ablakokat, mint itt vannak, én még nem láttam, meg kéne tanulnom fényképezni is, még mielőtt kilököm az egész porcelánkészletet a hetedikről. Hogy van-e más is vagy befejeztem, érdeklődtek olyanok, akik láttak, nem, azt hiszem, befejeztem, úgyhogy kilököm. Barbara elégelt meg engem először, mondta, hogy próbáljuk ki az erdőben ugyanezt, ott, ha ez egyáltalán lehetséges, tágasabb, van hely erre a nem is tudja, minek nevezze, lökdösődésre is, és én kelletlenül összecsomagoltam a díszletet. Így vittük le a porcelánt az elefántcsonttoronyból. Volt eredetileg egy történetem ehhez a sós-vajkaramellás süteményhez egy nőről, aki az ezernyolcszázas évek végén a Café Anglais vezető séfje volt Párizsban, és úgy főzött, hogy a párizsiak beleszerettek, szinte egész Párizs szerelmes volt belé, de ezt majd a következő alkalommal mondom el inkább, nem akarom magam megmakacsolásának történetét összekeverni ezzel a másik, gyönyörű történettel. Azonban erről a mai sós-édes kekszről mindenképpen beszélnünk kell, ez egy komoly dolog, kinézetre semmi különös, de a benne rétegelt textúrák és a só igazán élvezetessé teszik. A sóval tessék nagyvonalúan bánni, egy gondolattal több szükséges belőle, mint amennyit az ember elégnek hisz, az eredeti recept csak annyit ír, hogy “alaposan”. Alaposan tessék tehát meghinteni a süteményt sóval, és ezen az alaposságon idővel ízlés szerint szíveskedjen mindenki változatni, ebbe már nem akarok beleszólni.   (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 2.

A francia konyhát mindenáron meg akarjuk fúrni. Mindenáron. Azt mondta valaki itt, hogy szerinte a kezdetét Medici Katalintól számoljuk, dehogy számoljuk onnan, mondtam, de, hogy ő tanította meg a franciákat főzni, dehogy tanította, mondtam. Ő tette a villát az asztalukra, az igaz. De, mondtam, az első szakácskönyvet még 1290-ben megírták, az 1380-as Le Grand Cuisinier de toute cuisine pedig már hozta a mai Blanquette de Veau egyik változatát, mire Katalin megérkezett Firenzéből, a franciák már tudtak főzni, ezt elhiheted nekem. Hogy ne okoskodjak állandóan, mondta ugyanez az illető. Ja, ilyen fontos vitákban veszek részt mostanában. Medici Katalint én kedvelem egyébként, nem azt a nőt, amelyik már dühös volt és keserű és egyik-másik ismerősét megmérgezte és le is mészároltatta a hugenottákat egy óvatlan pillanatban, ami eseményről az Úristen, noteszába bosszúsan jegyzete föl, hogy: vérszomjas nő teljhatalommal, az egy nem jó ötlet. Én az üde nőt szeretem, amelyik az ezerötszázas évek közepének sötét Franciaországában arra gondolt, hogy rendben, ilyen környezetben nem lehet gyereket nevelni, kéne valami, ami lenyugtatja ezeket, de nem lőhetek beléjük Luc Besson miatt, és akkor meg mi legyen, akkor nyilván meghívom őket ebédre. Lenyűgöző volt az elegancia, melyet Medici Katalin Firenzéből magával hozott; kifinomult asztali modor, gyönyörű étkészletek, hímzett terítők, csipkézett asztalkendők, kézzel metszett kristálypoharak, gazdagon díszített ezüst evőeszközök érkeztek társaságában az udvarba. A fiatal Katalin olyasmit tudott, amit bárcsak én is tudnék: tömegeknek tálalta fel a haute cuisine menüsorait és a terítést művészetté fejlesztette, ezüst, üveg, csipkék, leomló drapéria, hát mondjon nekem egy éhes embert csillagom, aki nem szeppen meg rögtön, ha egy ilyen díszletben megetetik. Az egymással háborúban álló politikai frakciók ennek a nőnek az asztalánál ültek, ebből nem engedett, és amikor e tulkoknak beszélgetése gyanús irányokat vett, rájuk szólt a királyné, hogy fiúk, az, hogy én vagyok a királyné, az nem sokra jó, de mit beszéltünk meg, szépen tessék játszani a jelenlétemben. Később Katalin egy egész népnek főzött a „Le Grande voyage de France” kétévnyi, elszánt menetelése során, és a nép ezt jól viselte, megnyugodott, és ez mind megtörtént, dicsőséges volt, megváltozott tőle a világ. Sütöttem is ennek örömére egy Medici-kuglófot.
A mai körtés-mandulás receptről egyébként én határoztam úgy, hogy kuglófnak hívom. A tésztája nem egyértelműen kuglóf, de maga a koncept úgy jár, mint egy kuglóf, úgy beszél, mint egy kuglóf és úgy néz ki, mint egy kuglóf, így most legyen ez, és később még módosíthatunk rajta, ha el nem felejtjük. A süteményt a csokoládé, a körte és a kardamom uralják, ők, hárman nagyon jól megvannak együtt bárhol. Ezúttal adtam hozzájuk még mandulát, azt hiszem, jó ötlet volt, de nyilván ezt majd mindenki saját hatáskörben dönti el. Eredetileg a szeletek mellé vaníliavajat ajánlottak, megkóstoltam, de szerintem az édes máz tompítja a fűszerek ízét. A vaníliavaj vanília, porcukor és vaj egyszerű keveréke, ha valaki mégis kipróbálná.

(tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 29.

Vegyük Rijekát. Ennek a cikknek a közepén derült ki, hogy én nem akarok Rijekáról írni, nincs mit igazán mondanom, kibeszéltem magam, és útleírásban nem is vagyok jó, ami eufemizmus, mert útleírásban maga vagyok a pokol. Hogy mégis, egy pár szót, ha szólnék, nagyon szép képek maradtak benn, azokhoz, legyek szíves. Rendben, mondtam, és azután négy napon át nem látták a színemet, csak vártam, hogy történjen valami, és történt is; elbeszélések jutottak eszembe Seth Macfarlane-ról, Chris Rockról, még Robert Steingbergről is, de Rijekáról semmi. Nem az, hogy egyáltalán semmi, de semmi égrengető, voltunk ott, jó volt, szeretnék ott egy lakást, de Rotterdamban is szeretnék egyet. Remek kávét főztek a piacon Rijekában. Jó zenéket hallgattunk Rijekában. Rijekában a burek egy olyan sütemény volt, ami alapanyagát tekintve közel állt a réteshez, de a baklavához is. Rijekában a helyiek úgy viszonyultak a szinte megállíthatatlanul zuhogó esőhöz, mint valamihez, ami nem jó, de amivel kénytelenek együtt élni, az esőfelhőket az ördögnek és az ő öreganyjának szakadatlan kipufogásaként értelmezték, ezt a fantáziát egyfajta barlangrajz formájában meg is jelenítették egy záporok elől oltalmat adó árkád falain. Rijekában a kormányzat észrevette, hogy a kortárs művészetek palotája nappal üres, azt késődélutánig egy lélek nem látogatja, de, hogy az épület estére valamitől vonzóvá válik, egy láthatatlan erőtér ereszkedik köré alighanem, úgyhogy a palotát nappalra zárva tartják, este nyolctól éjfélig pedig megnyitották a látogatók előtt. Így eshetett meg, hogy egy hétköznapon, éjjel, áprilisban tömegek hümmögtek egy bonyolult kiállításon a kortárs művészek érzelmi állapotainak vetületein. Rijekában az étteremben fehér asztalkendővel terítettek, karcsú, magas poharakban szervírozták a bort és a eszcájgon nem volt folt, de egy sem, nem viccelek.

Végül betuszkoltuk egymást egy taxiba, és szótlanul hazamentünk. Jojcakát, mondtam a húgomnak az ajtaja előtt, és finomam belöktem a szobába. (tovább…)

Rijekában a szobákhoz egy szép ebédlő is tartozott, ahol a helyi konyha művészetét terítékre kerülése pillanatától lehetett fényképezni. A fotók jól sikerültek, nekem ez volt az érzésem, bár az átjátszó kábel itthon maradt és ezért csak a kis kijelzőn nézhettem vissza a történteket, de én nyugodt voltam vagy micsoda, mert volt ott még négy üveg bor is. Egy Bordeaux, egy Orvieto, egy Kunjundvalami és még egy, hasonlóan szilaj horvát, annak a nevére már nem emlékszem, és ezek négyen nem tudtak viselkedni, itatták magukat, amihez joguk van, úgy tudom, de, hogy engem is itattak, az nem volt fair, nem részletezem. A képekről később, amikor már láttam őket az jutott eszembe, hogy se…, hogy is kell ezt mondani? Hogy a nyelv tisztasága megmaradjon, vagyis, hogy csorbát ne szenvedjen a nyelv, óvatosnak kell lenni, az írástudók felelőssége, legalább a szellem mutasson példát vagy valami ehhez hasonlóra hivatkozva szoktak lebaszni ilyenkor, szóval, hogy ssssee… na, gyerünk már: hogy tehát sebes és masszív piálás alatt beállított gépen, Hölgyeim és Uraim, a mélységélesség nem lesz az igazi. Itthon újrafőztem mindent, ez nagyon jót tett az ételeknek, megnyugodtak, azt hiszem. Ez itt például egy paradicsomos garnéla. Aktualitása, hogy könnyű és finom, igazán nincs nagy felhajtás körülötte, ízesítése a megszokott fokhagyma-fehérbor-paradicsom. A garnélákhoz és ha már erről beszélünk, halakhoz szabad, sőt ajánlott friss, fehér kenyeret feladni.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 21.

Ha gondoskodnom kellene egy este, improvizálva, valamilyen komolyabb etetésről, akkor talán valami egytálételt adnék fel, egy kagylótálat mondjuk. Az húsz perc alatt készül el körülbelül, most ne vegyük, hogy friss kagyló ritkán hever otthon csak úgy, ezúttal nem akarok elveszni ilyen részletekben. A kagylótál gyors. Hugh Fearnley-Wittingstall receptje, ebből következően a kagylótál nem szedett-vedettség, nem trehányság, nem időhiány. A konyha környékén időhiányra hivatkoznom, az amúgy is ahhoz lenne hasonlatos, mint, ha nem is az, hogy fokhagymaport használnék, de a valamelyik polcon, legnagyobb passzivitásban meghúzódó fokhagymapor fölött akár, szemet hunynék. A ciderben főtt kagyló egyszerű, különleges és elegáns tehát, amilyennek egy hirtelen kelet vendégség vacsorájának lennie kell.
Abba a kék feliratos áruházba csütörtökönként érkezik friss, megbízható, első osztályú tisztított kagyló. A cider a recept nagyon fontos tartozéka, behelyettesíteni almalével vagy fehérborral lehetséges, de nem érdemes. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. június 18.

A scone az a brit New York Bagel, mely a felvilágosodás egyik alakja után kapta nevét minden bizonnyal: fiatalember, meg tudná említeni Rousseau két kollégáját, nos, úgy emlékszem Kant és talán Bégel. A scone fontos pékáru, elkészítése kegyelem dolga, mindent bele kell tenni, mindent úgy kell csinálni, és várni. Először egy XVII. századi kéziratos szakácskönyvet olvastam át a scone miatt, vele nem összefüggésben, időhúzásból. Aztán megnéztem, amint Michael Bublé egy szűk körnek rendezett koncerten a széksorok között énekel, majd föllép az emelvényre, Alan Carr pedig ebben a pillanatban beleszeret Michael Bubléba és hirtelen utána vágja lakásának kulccsomóját a színpadra, hogy Bublé, ha majd itt végeztél szívem, gyere föl. Carr, you magnificent bastard, csak egyszer tudnék ilyen vicces lenni – azt gondoltam. Amikor mindezzel végeztem, lesütöttem ezeket a scone-okat, kétszer, mert az elsőket elrontottam.  A scone tésztáját nem szabad agyongyúrni; keverni, majd hajtogatni kell, mint a croissant-ét. A kész süteményt tessék szíves langyosan tartani, tejszínhabbal és eper- vagy málnalekvárral kipróbálni.

Hozzávalók:
500 g fehérliszt,
80 g puhavaj,
80 g kristálycukor,
2 tojás,
1 csomag sütőpor,
250 ml tej,
mazsola, ízlés szerint.
1 tojás, kis sóval fölverve (a sütemények átkenéséhez).

Vaj,
tejszínhab,
málna- vagy eperlekvár.

Elkészítés:
A sütőt 220 ºC-ra melegítem elő. A megadott mennyiségből 450 g lisztet egy nagy tálba szitálok, a vajat a liszthez morzsolom. Hozzáadom a cukrot, a tojásokat, a sütőport, mazsolát, majd mindezt szépen összedolgozom. Ekkor öntöm a tésztához a tej felét, később a tésztát folyamatosan forgatva a maradék tejet, kis adagokban ugyancsak hozzákeverem. Egy laza, nedves, puha masszát kell kapnom. A maradék lisztet egy gyúródeszkára simítom, ráöntöm a tésztát, majd a masszát a kezemmel négyzet alakúra formázom, félbehajtom és újra négyzet alakúra lapogatom. Ezt a műveletet háromszor ismétlem meg. Az utolsó négyzetből csíkokat vágok, a csíkokat pedig szabályos háromszögekre szabdalom föl. A háromszögeket sütőpapírral kibélelt, kivajazott tepsikbe helyezem, tetejüket megkenem tojássárgájával. A scone-okat készre sütöm, 15-20 perc alatt. A scone-okat melegen tartom, és tejszínhabbal valamint lekvárral kínálom.





Fotó: Keresztesi Judit

Itt iratkozhatsz fel a hírlevelünkre, vagy követheted a bejegyzéseinket Twitteren, Tumblr-ön, Facebookon, a fotóinkat pedig a Pinteresten is megtalálod.