Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Írok még valahová ezen a blogon kívül, (az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy a Kutyák és Lovakba), és múlt héten Pozsonyban tanácskozott egy (az egyébként New York-i illetőségű Kutyák és Lovak szervezte) írókongresszus egy valamiféle irodalmi pallóról, amin az ember átmehet önmaga túloldalára. Sokféleképpen lehet erről a rendezvényről beszélni, például rögtön úgy, hogy van Pozsonyban egy étterem, mellette egy emeletes ház, a két épület falát öntöttvas gallyakkal és virágokkal díszített szecessziós ívek kötik össze. Virágok fonják körül a félholdívben felszökő Kerthelyiség feliratot is a bejárat fölött. Itt minden úgy van, mint hajdan, amikor az éttermet építették, minden bájos, fess, de belül előfordul azért, hogy a törzsvendégek hajnalban vécépumpából isszák a sört és egymás sapkájába hánynak, bár, nincs kizárva hogy ilyenek azokban a régi időkben is megtörténtek, melyeket mi most áhítattal emlegetünk. Egyik éjjel ott üldögéltem a megfordított székemen az első asztalnál, közvetlenül a vaskorlát mellett, és államat a szék támláján nyugtatva, lenyűgözve hallgattam egy beszélgetést. A hallgatózás csak félig volt az én hibám, a férfi és a nő olyan közel ültek le hozzám, hogy a nő karja majdnem az enyémhez ért, és én végig igyekeztem inkább a pincér cipősarkának csikorgására figyelni, aki a vendéglő mélyéről hordta ki a sülteket és kenyeres kosarakat a teraszra. – Tudja, mit imádok magában? – kérdezte a férfi. – Nem. – vágta rá a nő, a férfi erre lehunyta a szemét, és így maradt, egy gondolattal talán tovább is, mint akarta. – Én értem magát. – szólalt meg bátortalanul a férfi újra. Elejétől a végéig értem, játszani tudok magán, mint egy hangszeren, friss ütemek, dallamok jönnek ki a maga száján, az ujjain, és ez tőlem van, maga olyan, mint egy gyönyörű hárfa vagy zongora, amihez én érek jól egyedül, nagyon finoman, etűdöket komponálok, olyanokat amilyeneket még soha nem hallott senki, és játszom, édesen és szomorúan és vidáman és haragosan, és maga meg, ahogy megszólal, érződik az egész térben, mindenfelé. Kiárad az ablakon. A nő fölnézett. – Jövő héten hívom. – mondta, majd fölállt, és kiment a vendéglőből. A jelek szerint ebben a helyiségben a nők számának nem volt szabad megváltozni, mert amint az előző távozott, egy másik tűnt föl az étterem bejáratában. Körülnézett, megakadt a szeme a söntés mögött magasodó tálalószekrényen, melynek tolóüvegébe indákat meg trópusi virágokat marattak, és amely előtt most egy csoport amerikai újságíró tolongott, s ezek az írók ebben a pillanatban felüvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Aztán ez az újabb nő meglátott engem, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem ő érkezett korábban, nem kell itt egyedül várakoznia, meglódította a retiküljét, amely szépen kiszámított ívben közeledett, és az asztal alatt, az egyik lábnak támaszkodva nyugodott meg pontosan. Ez a tekemutatvány a magánszáma, amivel egyébként az idegeimre megy, de ő ezt részemről fellengzősségnek tartja, s mint ilyen nem érdekli. – Kegyed jött a Répák és Krumpliktól? – lépett oda hozzám. – Ja… én. – bólintottam, és fölemeletem a kabátomat a székről, hogy leülhessen. Minden konferencia igazi hozadékáról, a folyosón történtekről beszélgettünk, meg arról, hogy ez az egy étterem van a városban, ahol a füstölt húshoz uborkamártást adnak, és vallásosan lehet bízni a vasárnapban, hogy akkor itt disznó lesz, mellé mustárszósz meg állítólag bukta. Ekkor kihozták a tejszínes krumplilevest, amiben a kakukkfű friss marad és a zöldségeknek is alig esett bántódásuk a főzés közben. Adtak a leves mellé egy tésztában kisütött körtét, melyet középen kivájtak, és cukros-mogyorós-szegfűborsos vajjal töltöttek meg. És úgy is mint a Répák és Krumplik felelős írója, megkerestem ennek a körtének a receptjét, tessék parancsolni.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná

A szilvás clafoutis titka a mértékletesség, a sok fahéj, sok szilvalikőr nem tesz jót neki, de egy csipet fahéj és egy kanál szilvalikőr az őszi desszertek élmezőnyébe emeli, én így látom. Hogy jár-e hozzá történet is, és persze, jár, bár eredetileg másra számítottam, egy útleírásra, amiből csak egy amolyan félig szilvás elbeszélés lett, ebben egy szomszédos országban állunk egy fogadáson. Azért vagyunk ott, mert egy porcelángyár megújult, ide voltunk hivatalosak, és ahogy egy elefántcsonttorony a porcelángyárban szokta illedelmesen, a jó hírre langyos, édes pezsgővel koccintottunk és kissé kihűlt töltött káposztával disznóztuk le blúzainkat, ki-ki a magáét természetesen. Ekkor megnyitották a desszertes pultot, és ott sorakoztak ezek a sütemények, lila tortácskák, megkenve margarinkrémmel. – Szilvásak. – mondta az asztal mögött álló szakácsruhás fiatalember. – Szilvaszín ízük van. – állapítottam meg az első falat után, megkértem aztán a férfit, hogy tegyen a megmaradt darabra egy kis tejszínhabot. – Kérem. Most jobb?

A szilvás clafoutis tulajdonképpen szilva, szilva hátán, fahéjas palacsintatésztában kisütve, meghintve porcukorral. A névétől nem szabad megijedni, a receptből körülbelül tíz perc, míg összeáll a desszert, és negyven perc alatt készre is sül. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

A fügés szendvicsről van egy történetem, ami olyan megint, mintha én találtam volna ki, de hát minden történet többé-kevésbé ilyen, különösen azok, amelyek megtörténtek. Álmomban intettem valakinek. Megígértem, hogy hamarosan újra találkozunk, aztán kisétáltam egy óriási szakadék fölé, álltam a semmin, tekintetemet végigjárattam a túloldalon magasodó sziklákon, majd nyugodtan elindultam feléjük a levegőben. Később csakugyan találkoztunk, a férfi rám nevetett, kérdezte, hogy mit csinálok, én mondtam, hogy a szavakra várok, amelyek bennem vannak, de ráérek tulajdonképpen, nem akarom sürgetni őket, azt amúgy sem nagyon szeretik. Ő erre kihúzott egy széket, leült, és azt mondta, hogy szerinte a szavak jó helyen vannak nálam. Ebben igaza lehet, gondoltam, én is inkább efféléket bíznék magamra, mint komolyabb dolgokat. Ekkor egy zsiráf lépett az asztalunkhoz. Csokornyakkendőt és frakkot viselt, csészékben hozott teát, fügés szendvicset és szilvás süteményt tett elénk. Majd egy majom jelent meg, rámutatott a szendvicsre és azt kiabálta: ide vele! Add ide azt nekem! Most, azonnal! Add ide szépen. Odanyújtottam a szendvicset, a majom pedig azonnal a szájába tömte, komótosan behajtogatta, míg már csak a salátalevelekből lógott ki egy-egy darab, tekintetét végig rajtam tartotta, aztán alig érthetően, mert a szájában már nem sok hely maradt, valami olyasmit kérdezett tőlem, hogy: – Egy férfi, egy zsiráf meg egy majom a bárban, ez valami vicc? Nem, dehogy, nem ezt kérdezte, az túl jól megírt álom lett volna. Valami furcsát és érthetetlent mormogott, aztán még beleállt egy dézsába és kinyitott egy miniatűr sorompót is, de ez már tényleg nem fontos. Később – ébren – elkészítettem a szendvicset. A szárított fügéhez kéksajtot, salátát és majdnem áttetszőre szeletelt füstölt sonkát adtam, nagyon finom lett, ezzel azonban nem szeretném azt állítani, hogy a receptet én álmodtam meg. Mindössze arról volt szó, hogy jókor, jó időben álmodtam róla. A szilvás süteményről majd szombaton hallunk részleteket. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 6.

Az író berontott a szomszédba. Indulatosnak tűnt, nagyon kellett volna neki egy történet, ilyenkor nem akadt nála kibírhatatlanabb. A barátja nyakig ült a munkában, az íróra pillantott, látta, hogy dühöng, nem érsz rá most erre a mérgességre – mondta neki, és fölmutatta két ujját, jelezve, hogy az írónak két perce van, aztán mennie kell haza. Mondta az író, hogy van neki egy menüje, ami úgy sikerült, hogy árulni kellene, de nem akar hozzá hülyeségeket írni, sem bonyolult, szürrealista metaforákat ezúttal, sem semmit, csak el akarja mondani, hogy mennyire fantasztikus ez a két fogás, így egymás után. Legszívesebben leírná azt, ami hirtelen eszébe jutott, bár látszólag a menühöz nem sok köze van, hogy valamikor egy férfi nyit majd be egy ajtón. Finom mozdulatai lesznek, halkan nyomja le a kilincset, és ül majd egy nő a férfi előszobájában, aki nem néz föl, nem is veszi észre, hogy jött valaki. A férfi elbizonytalanodik, hogy bentebb menjen most egyáltalán vagy ne, mit csináljon, ezen tűnődik, aztán csak elhatározza, hogy ráköszön a nőre, helló, mondja. A nő ekkor ráemeli a tekintetét, és elmosolyodik. A férfi egy kis csomagot tart a kezében, valami ebédfélét, azt hiszi a nő. Milyen szép keze van ennek a férfinek, gondolja majd, vajon mit hozott, hogy mit szeret ebédelni egy ilyen férfi, ezt próbálja kitalálni, és, bár tudja, hogy ennek valószínűsége alig valami, nincs is talán, mégis úgy képzeli ez a nő, hogy a férfi abból a bisztróból jött meg éppen, amelyiket ő nagyon szeret, és amelyikben nem ijesztgetik fölöslegesen az embert; ott csirkét adnak, meg palacsintát ebédre. De, a csirkébe puha sajtokban elkevert bazsalikomot töltenek, aztán a hús alá egy fehér, citromos-sós krémet simítanak, erre ültetik a sültet, a csirkemelleket áfonyaszósszal öntik le. A szószba hagymát vágtak korábban, és egészben hagyták benne a gyümölcsöket, így a tányérokat apró, vörös gyöngyök ragyogják be. A vajas palacsintákba pedig narancskrémet halmoznak, ekkor gyengéden félbehajtják a tésztácskákat, majd a sütőben felduzzasztják a habot, szépen meghintik porcukorral, és azon a helyen ilyen ismerős a menü, egyszersmind soha nem látott, elképzelhetetlen, de mégis létező, ilyesmi lehet annak a férfinek a kezében, aki be fog lépni nem olyan sokára azon az ajtón. Megy ez – állapította meg az író ekkor szórakozottan, és már kint is volt a folyosón. A szomszédban a barátja arra gondolt, hogy valahogy vissza kell szereznie a lakása kulcsait ettől az írótól. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 1.

Padlizsánban nem vagyok igazán otthon, amit ismerek belőle, azt unom, amit nem ismerek, meg nem akarom megismerni, ilyen maradi gondolkodásom van bizonyos esetekben. De, ahogy a napok teltek, egyre kezdett nyomasztani engem az a zsák padlizsán, melyet valakik, nem sokkal korábban a Nagybanin vásároltak, és aztán diadalmasan bevonszolták a dolgozószobába, s bependerítették az egyik könyvespolc alá. A padlizsánt állítólag nem lehetett ott hagyni. Nem tudtam, ezt hogy kell érteni, nyilván, mert duzzogtam és ilyenkor aztán föl nem tudok fogni semmit; hogy a padlizsán az követte az illetőket a kocsiig és ott dulakodni kezdett, és addig-addig, amíg be nem ugrott a padlizsán egyszer csak a hátsó ülésre, és be is kötötte magát, úgyhogy már nem volt mit tenni, és ráncigálták kifelé, de az meg kapaszkodott s talán a fogai között káromkodások is kiszűrődtek, és ez nem volt elegáns, úgyhogy inkább elhozták, vagy mi a fene történt? Nincsenek jó tapasztalataim a padlizsánnal. Krémet lehet belőle keverni és el lehet rejteni ételekben, hogy ne tűnjön föl senkinek és lehetőség szerint érezni se lehessen, mert egy kis ütést mér minden harapás végén az emberre, a padlizsán megbosszulja magát. Mennek a dolgok rendben, és az utolsó élmény egy enyhén fémes íz, mely felnyilall az orrba. Amit nem tudtam, az az, hogy a padlizsán orrba vágását teljes egészében kioltja a kéksajt, amire ezek a franciák jöttek rá megint és, hogy a padlizsánnak van egy olyan kellemes íze így, orrba vágás nélkül, mint a kaviárnak vagy az osztrigának, ha valaki szereti az ilyesmit. A padlizsános pite olyan, mint egy reggeli hasé, vajastésztába töltött zöldségek és fűszerek rétegei alkotják, a tökéletes falat részeként olívakrém, póréhagyma, burgonya, bazsalikom, kétféle sajt és grillezett padlizsán rétegződnek egymásra. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 16.

A nő meg a professzor a konyhában álltak, a professzor nem is igazából állt, fetrengett a kanapé karfáján, a hátát egyengette, ezt mondta. A nő rá sem akart nézni, nem bírta a látványt, ahogy a professzor, gerince cervicalis szakasza felől a lumbalis régió felé haladva vergődött végig centiméterről centiméterre a bútoron, majd befúrva fejét a puha ülésbe kivörösödött és tüsszögött vagy szuszogott, mindenesetre úgy tűnt, révbe ért végre. – Ha lehasal ide, végigmegyek a hátán – szólt rá a nő a tűzhely mellől. Még mindig nem pillantott föl, úgy tett, mintha minden figyelmét az eggs Benedict írásának buggyantott tojása kötné le. – Nem, kösz – felelte a professzor – Kanosa azt mondta, hogy ezen már nem lehet segíteni, a gerincet azoknak találták ki, akik négykézláb járnak, nekem, ennyi évesen az a dolgom ezzel, hogy kivárjam, míg én meg a szar hátam, együtt meghalunk. – Kedves ember az a Kanosa doktor – mondta a nő bosszúsan – nagyjából pont olyan kedves, mint maga, igazán szép párt alkotnak. A professzor befejezte a hencsergést vagy mit, így hívta ezt az egész kínlódást, és fölegyenesedve a nőhöz fordult: – Mi baj van kisfiam? A nő ekkor kérdezte meg magától először, hogy mi is a baj? Hogy, van-e egyáltalán baj? Nem volt jókedve, de éppenséggel nem is szomorkodott, úgy érezte magát, mint minden normális humorista vagy viselkedéskutató, ahhoz, hogy nyugodtan tudjon dolgozni, egy kicsit boldogtalannak kellett lennie, ez pedig stimmelt, szóval, nem értette a kérdést. – Nem értem a kérdést – szólt kelletlenül, szemét a buggyantott tojáson tartva, mintha az valami fontos kutatási eredmény volna. Tekintetével a neuralgikus pontokat fürkészte, az auftakt, a himnikus vég, és még egy majdnem véletlenszerű ellenőrzés a lefegő, fehér széleknél, ahogy a dolgozat négyötödénél szokta, hátha el van rejtve valahol egy kellemetlen de, avagy azonban, ne adj’ Isten, bezzeg. – Kipróbál egy zellerszódát? – nézett föl a nő hirtelen. – Egy mit? – szörnyülködött a professzor. A nő a hűtőszekrényhez lépett, jeget vett elő és valami zöld folyadékot, amit a professzor nem is tudott hova tenni, aztán a citrom és a cukor meg a mentalevelek jöttek, a nő pedig azt mondta, hogy szerinte a zellerszóda a legjobb limonádéféle a Földön. Édes, friss, tiszta, eltér mindentől, amit eddig ismert, de zeller van benne. Tehát, alapvetően azt tudja, hogy nem tud nem zelleres lenni, ez fontos. Ezért, ha valaki egyáltalán nem szereti a zellert – kifejezetten utálja vagy, ha nem érti, nincs is kedve a megértéshez, mert pont elég megértenivalója van már és annak is alig tud a végére járni -, számára nincsenek jó hírei a nőnek. De, aki meg nem biztos semmiben, csak abban, hogy ennek az íznek előnye éppen önmaga, vagyis, a limonádé erőssége az, hogy zellerízű, annak annyi az egész, hogy megfigyeli, milyen környezetben teljesedik ki, vagyis válik önmagává valóban a zeller. – Micsoda? – értetlenkedett a professzor. – A zellerszóda titka – folytatta a nő – az, hogy addig kell cukrozni és citromozni a mentás zellert, amíg ezek így, mind, együtt értelmet nem nyernek, vagyis, ki nem bontakozik belőlük az elixír, a legfinomabb limonádé, amit ember ivott és ebben hinni kell, kiszámítani vagy előre látni nem lehet, ne is igyekezzen okoskodni senki. A professzor, akit nem azért hívtak professzornak, mert szabadidejében könyvlapokat evett, kezdte lassan átlátni ezt a helyzetet. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 10.

Krémlevesben, kiváltképp zöldben, s ott is a borsónak mondott hüvelyesben jó vagyok. Vagy ha néha nem olyan jó, annak akkor nincs jelentősége…Életem legjobb borsólevesét egy vadidegennek főztem, egy vadidegen dán nőnek, pontosabban érte, miatta vagy valahogy így érzem, Karen Blixennek hívták, ezernyolcszáznyolcvanötben született. Ez a nő kétszer volt az irodalmi Nobel-díj várományosa, egyszer az a tahó Hemingway nyert helyette, ezt így, éppen ezekkel a szavakkal egy másik nőtől hallottam, ő meg olvasta valahol egy megint másik nőtől, aki nagyon tudott takarítani, a könyveket mondjuk utálta, porfogóknak tartotta őket, egyenként volt velük rosszban, úgy beszélt róluk, mint közeli ismerősökről, na, hol van az a három szemét Kosztolányi? Karen Blixen szigorú neveltetésben részesült, olyan családból származott, amelyikben még a gondolatoknak is helyénvalónak kellett lenniük, az ilyen lányokkal nagyon kell vigyázni. Egy óvatlan pillanatban mindig elszabadulnak. Sokáig úgy néz ki, hogy itt vannak, tündöklő, kiszámítható, megbízhatóan unalmas nők, akik így meg így, ezt meg azt – és helyette kiderült: látjuk, mi derül ki… Hogy egyáltalán mi az a helyénvalóság, van-e még játéktér a helyénvalóságon kívül is vagy se nincsen, ezt kezdik latolgatni. Blixen 1950-ben írta meg a Babette lakomáját egy puritán, dán lelkész apa két lányáról, akiket apa annyira de annyira megfosztott a szerelemtől, hogy még a szerelem árnyéka sem vetülhetett rájuk, és ezek a szépséges nők aztán elhervadtak és apa halála után is apa jobb és bal keze maradtak, ekkor költözött be a házukba Babette. Eleinte csak a sör-kenyér leves, és a feláztatott száraz hal változott át Babette keze nyomán áttetsző, puha, finoman fűszerezett étellé, később, éppen apa emlékére Babette nagy vacsorát főzött, oda lett hivatalos az abból a csöndes fiatalemberből lett generális, aki még sokkal-sokkal korábban az egyik lánynak hiába udvarolt. Ez a generális, az egyik fogásnál nem tudta türtőztetni magát tovább és egy történetet elbeszélésébe kezdett, egy lakomáról, melyet tiszttársaival egy lóverseny után költött el a párizsi Café Anglais-ben. Abban az étteremben, meglepően, egy nő volt a konyhafőnök, Cailles en Sarcophage-t szolgáltak föl, melyet az a nő komponált, és Galliffet tábornok, aki a fiatal tisztek házigazdája volt azon az éjjelen ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy ennek a nőnek tehetsége, hogy főztjével elmossa a határt testi és szellemi vágy között. A generális azt mondta, hogy régebben párbajra kelt volna egy gyönyörű asszony szerelméért akármikor. De most nincs olyan nő Párizsban, akiért vérét adná… ennek a nőnek, ennek a főszakácsnak a kivételével. Babette is Cailles en Sarcophage-t adott föl ezen a vacsorán, erről jutott a generális eszébe a távoli Café Anglais. Karen Blixen írását 1987-ben Gabriel Axel vitte filmre és én igyekeztem úgy összevágni az ajánlót most, mint Seth MacFarlane csinálta az A Million Ways to Die in the West előzetesénél, hogy minden az, aminek látszik, de semmi nem úgy van benne, ahogy majd a moziban lesz. Sokat kérek, mert dán-svéd-francia nyelv, angol felirat, és mondjuk YouTube, de a film minden fáradozást megér, tessék ezt fontolóra venni.
A mai potage Saint-Germain nemcsak úgy kapcsolódik ide, hogy alkotói szabadságomnál fogva, oda teszem, ahova akarom, hanem ennél jobb magyarázatom is van rá. A filmben Babette francia teknőclevest főz, én olyat nem tudok, de nem akartam hagymát, így lett francia borsó. Ez a leves, ez türelem, plusz alapanyag. Friss, zöld ízek összessége, nem túltejszínezett és nem is a puritán, főzővízzel pépesített brokkoli, én azzal egyébként sem értek egyet. A pirított kenyérkockák a borsókrémleves fontos részei, a nóvum pedig a mentalevél, a zellerszál és a beletépkedett saláta. Beszélek összevissza nóvumról; ez a krémleves olyan érzelmeket kelt, amelyeket legalább egyszer az életben érdemes átélni. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 2.

A francia konyhát mindenáron meg akarjuk fúrni. Mindenáron. Azt mondta valaki itt, hogy szerinte a kezdetét Medici Katalintól számoljuk, dehogy számoljuk onnan, mondtam, de, hogy ő tanította meg a franciákat főzni, dehogy tanította, mondtam. Ő tette a villát az asztalukra, az igaz. De, mondtam, az első szakácskönyvet még 1290-ben megírták, az 1380-as Le Grand Cuisinier de toute cuisine pedig már hozta a mai Blanquette de Veau egyik változatát, mire Katalin megérkezett Firenzéből, a franciák már tudtak főzni, ezt elhiheted nekem. Hogy ne okoskodjak állandóan, mondta ugyanez az illető. Ja, ilyen fontos vitákban veszek részt mostanában. Medici Katalint én kedvelem egyébként, nem azt a nőt, amelyik már dühös volt és keserű és egyik-másik ismerősét megmérgezte és le is mészároltatta a hugenottákat egy óvatlan pillanatban, ami eseményről az Úristen, noteszába bosszúsan jegyzete föl, hogy: vérszomjas nő teljhatalommal, az egy nem jó ötlet. Én az üde nőt szeretem, amelyik az ezerötszázas évek közepének sötét Franciaországában arra gondolt, hogy rendben, ilyen környezetben nem lehet gyereket nevelni, kéne valami, ami lenyugtatja ezeket, de nem lőhetek beléjük Luc Besson miatt, és akkor meg mi legyen, akkor nyilván meghívom őket ebédre. Lenyűgöző volt az elegancia, melyet Medici Katalin Firenzéből magával hozott; kifinomult asztali modor, gyönyörű étkészletek, hímzett terítők, csipkézett asztalkendők, kézzel metszett kristálypoharak, gazdagon díszített ezüst evőeszközök érkeztek társaságában az udvarba. A fiatal Katalin olyasmit tudott, amit bárcsak én is tudnék: tömegeknek tálalta fel a haute cuisine menüsorait és a terítést művészetté fejlesztette, ezüst, üveg, csipkék, leomló drapéria, hát mondjon nekem egy éhes embert csillagom, aki nem szeppen meg rögtön, ha egy ilyen díszletben megetetik. Az egymással háborúban álló politikai frakciók ennek a nőnek az asztalánál ültek, ebből nem engedett, és amikor e tulkoknak beszélgetése gyanús irányokat vett, rájuk szólt a királyné, hogy fiúk, az, hogy én vagyok a királyné, az nem sokra jó, de mit beszéltünk meg, szépen tessék játszani a jelenlétemben. Később Katalin egy egész népnek főzött a „Le Grande voyage de France” kétévnyi, elszánt menetelése során, és a nép ezt jól viselte, megnyugodott, és ez mind megtörtént, dicsőséges volt, megváltozott tőle a világ. Sütöttem is ennek örömére egy Medici-kuglófot.
A mai körtés-mandulás receptről egyébként én határoztam úgy, hogy kuglófnak hívom. A tésztája nem egyértelműen kuglóf, de maga a koncept úgy jár, mint egy kuglóf, úgy beszél, mint egy kuglóf és úgy néz ki, mint egy kuglóf, így most legyen ez, és később még módosíthatunk rajta, ha el nem felejtjük. A süteményt a csokoládé, a körte és a kardamom uralják, ők, hárman nagyon jól megvannak együtt bárhol. Ezúttal adtam hozzájuk még mandulát, azt hiszem, jó ötlet volt, de nyilván ezt majd mindenki saját hatáskörben dönti el. Eredetileg a szeletek mellé vaníliavajat ajánlottak, megkóstoltam, de szerintem az édes máz tompítja a fűszerek ízét. A vaníliavaj vanília, porcukor és vaj egyszerű keveréke, ha valaki mégis kipróbálná.

(tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 19.

Miről írjunk akkor, kérem? – érdeklődött a nő. Én olvasom magát, maga írjon, amiről akar – felelte a férfi. A nő arra gondolt ekkor, hogy ilyet már gondolt máskor is, ez a férfihang a fejében arról szeret olvasni, hogy ő egy nőről ír, ezt is tudta valahonnan. Elmondok magának egy történetet – mondta vagy csak gondolta végül a nő – egy nőről, egy másikról. A férfi, akibe az a nő akkoriban beleszeretett, kedvelte a nőt, de még nem tudta, mennyire. Óvatos volt, azt latolgatta, mi lehet a hatótávolsága egy ilyen vonzalomnak, meddig érezhető, már, csak azért, hogy meddig kellene menekülni előle, ha úgy adódna. Megnehezítette a dolgokat, hogy írt a nő egy vallomást a férfinak, melyet egy kávézás alkalmával megmutatott egy írónak, mert ő, az író is szokott szövegeket írni, mondta a nő. Az író bólintott, mert kétségkívül szokott. Az üzenet mindent nyíltan kimondott, de ténylegesen tényleg mindent, ettől megijedt az író is meg a nő is, aki az sms tekintetében ugyancsak írónak számított. – Elküldted már? – kérdezte esetlenül az író. A nő bólintott. – Akkor, hibátlan – mondta az író.
Barbi elkészítette egy esküvői kellék tervét papírvirágokból. A csuklódíszt délután fényképeztem le, közben fejben fogalmazgattam hozzá egy történetet, a háttérben az A-moll hegedű koncert ment, nem akartam mást, ha lehettem volna bárhol, akkor is ott lettem volna.  (tovább…)