Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Van-e ideje, kérdezték e sorok írójától, és ő azt válaszolta óvatosan, hogy az attól függ. Ült és az orrnyergét masszírozta, bárki láthatta, hogy ráér, ő mégis azt állította, hogy nagyon elfoglalt, olyan az időbeosztása, mint az elnöké. Melyiké, kérdezték, mintha ez fontos volna, tetszőleges elnökről van szó, felelte az illető elégedetten, hogy ilyen könnyedén sikerült más irányba terelni a szót, válasszanak egyet, és azé. Szóval, hogy ráér-e, mert itt van egy nyúl. Mit keres itt egy nyúl, lepődött meg, a szomszéd nyula jött-e át, mondták, hogy azt kétlik, bár nincs rajta bunda, nehéz így megismerni, de valószínűleg ez egy másik lesz. Ja, akkor érti, bólintott, egy nyúl, az komoly dolog, tette hozzá komolyan. Azután fölállt és megkereste a nyulat, melyet ő rendelt korábban, s amelyről rögtön azután megfeledkezett. Azt látom e sorok íróján, hogy mostanában kicsit másként viselkedik, fölfogása szerint jobban, mert fesztelenebbül, ahol fesztelenségen valami alapvetően (de közelről meg nem határozottan) művészit ért; hogy ellazázik dolgokat. A nyúl egyébként ott hevert a pulton. Egy elegáns fogást képzelt belőle főzni, ami nem olyan egyszerű feladat, a nyúl különbözik más húsoktól, egyhangúbb, szárazabb, mint a többi, gondolkodni kell rajta, nagyon kell akarni, hogy legyen belőle valami. Jót tesz a nyúlnak például, ha zsályaleveleket sütnek ki olajban hirtelen, és meghintik ezzel az aromás, haragoszöld chipsszel. A sült zsálya nem céltalanul gyönyörű a nyúlon, fedezet is áll mögötte, megvan benne a szükséges képesség és erő, támogatja, kiegészíti a sültet s összeköti a zöldfűszeres, sima szósszal, melyet a húsléből készítenek, majd a nyúl mellé tálalnak föl. A lábasban sült nyúl kifinomult étel, szépségében belső értékei ütköznek ki, a legjobb nyúlrecept e sorok írójának emlékei között. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 6.

Az író berontott a szomszédba. Indulatosnak tűnt, nagyon kellett volna neki egy történet, ilyenkor nem akadt nála kibírhatatlanabb. A barátja nyakig ült a munkában, az íróra pillantott, látta, hogy dühöng, nem érsz rá most erre a mérgességre – mondta neki, és fölmutatta két ujját, jelezve, hogy az írónak két perce van, aztán mennie kell haza. Mondta az író, hogy van neki egy menüje, ami úgy sikerült, hogy árulni kellene, de nem akar hozzá hülyeségeket írni, sem bonyolult, szürrealista metaforákat ezúttal, sem semmit, csak el akarja mondani, hogy mennyire fantasztikus ez a két fogás, így egymás után. Legszívesebben leírná azt, ami hirtelen eszébe jutott, bár látszólag a menühöz nem sok köze van, hogy valamikor egy férfi nyit majd be egy ajtón. Finom mozdulatai lesznek, halkan nyomja le a kilincset, és ül majd egy nő a férfi előszobájában, aki nem néz föl, nem is veszi észre, hogy jött valaki. A férfi elbizonytalanodik, hogy bentebb menjen most egyáltalán vagy ne, mit csináljon, ezen tűnődik, aztán csak elhatározza, hogy ráköszön a nőre, helló, mondja. A nő ekkor ráemeli a tekintetét, és elmosolyodik. A férfi egy kis csomagot tart a kezében, valami ebédfélét, azt hiszi a nő. Milyen szép keze van ennek a férfinek, gondolja majd, vajon mit hozott, hogy mit szeret ebédelni egy ilyen férfi, ezt próbálja kitalálni, és, bár tudja, hogy ennek valószínűsége alig valami, nincs is talán, mégis úgy képzeli ez a nő, hogy a férfi abból a bisztróból jött meg éppen, amelyiket ő nagyon szeret, és amelyikben nem ijesztgetik fölöslegesen az embert; ott csirkét adnak, meg palacsintát ebédre. De, a csirkébe puha sajtokban elkevert bazsalikomot töltenek, aztán a hús alá egy fehér, citromos-sós krémet simítanak, erre ültetik a sültet, a csirkemelleket áfonyaszósszal öntik le. A szószba hagymát vágtak korábban, és egészben hagyták benne a gyümölcsöket, így a tányérokat apró, vörös gyöngyök ragyogják be. A vajas palacsintákba pedig narancskrémet halmoznak, ekkor gyengéden félbehajtják a tésztácskákat, majd a sütőben felduzzasztják a habot, szépen meghintik porcukorral, és azon a helyen ilyen ismerős a menü, egyszersmind soha nem látott, elképzelhetetlen, de mégis létező, ilyesmi lehet annak a férfinek a kezében, aki be fog lépni nem olyan sokára azon az ajtón. Megy ez – állapította meg az író ekkor szórakozottan, és már kint is volt a folyosón. A szomszédban a barátja arra gondolt, hogy valahogy vissza kell szereznie a lakása kulcsait ettől az írótól. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 10.

Krémlevesben, kiváltképp zöldben, s ott is a borsónak mondott hüvelyesben jó vagyok. Vagy ha néha nem olyan jó, annak akkor nincs jelentősége…Életem legjobb borsólevesét egy vadidegennek főztem, egy vadidegen dán nőnek, pontosabban érte, miatta vagy valahogy így érzem, Karen Blixennek hívták, ezernyolcszáznyolcvanötben született. Ez a nő kétszer volt az irodalmi Nobel-díj várományosa, egyszer az a tahó Hemingway nyert helyette, ezt így, éppen ezekkel a szavakkal egy másik nőtől hallottam, ő meg olvasta valahol egy megint másik nőtől, aki nagyon tudott takarítani, a könyveket mondjuk utálta, porfogóknak tartotta őket, egyenként volt velük rosszban, úgy beszélt róluk, mint közeli ismerősökről, na, hol van az a három szemét Kosztolányi? Karen Blixen szigorú neveltetésben részesült, olyan családból származott, amelyikben még a gondolatoknak is helyénvalónak kellett lenniük, az ilyen lányokkal nagyon kell vigyázni. Egy óvatlan pillanatban mindig elszabadulnak. Sokáig úgy néz ki, hogy itt vannak, tündöklő, kiszámítható, megbízhatóan unalmas nők, akik így meg így, ezt meg azt – és helyette kiderült: látjuk, mi derül ki… Hogy egyáltalán mi az a helyénvalóság, van-e még játéktér a helyénvalóságon kívül is vagy se nincsen, ezt kezdik latolgatni. Blixen 1950-ben írta meg a Babette lakomáját egy puritán, dán lelkész apa két lányáról, akiket apa annyira de annyira megfosztott a szerelemtől, hogy még a szerelem árnyéka sem vetülhetett rájuk, és ezek a szépséges nők aztán elhervadtak és apa halála után is apa jobb és bal keze maradtak, ekkor költözött be a házukba Babette. Eleinte csak a sör-kenyér leves, és a feláztatott száraz hal változott át Babette keze nyomán áttetsző, puha, finoman fűszerezett étellé, később, éppen apa emlékére Babette nagy vacsorát főzött, oda lett hivatalos az abból a csöndes fiatalemberből lett generális, aki még sokkal-sokkal korábban az egyik lánynak hiába udvarolt. Ez a generális, az egyik fogásnál nem tudta türtőztetni magát tovább és egy történetet elbeszélésébe kezdett, egy lakomáról, melyet tiszttársaival egy lóverseny után költött el a párizsi Café Anglais-ben. Abban az étteremben, meglepően, egy nő volt a konyhafőnök, Cailles en Sarcophage-t szolgáltak föl, melyet az a nő komponált, és Galliffet tábornok, aki a fiatal tisztek házigazdája volt azon az éjjelen ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy ennek a nőnek tehetsége, hogy főztjével elmossa a határt testi és szellemi vágy között. A generális azt mondta, hogy régebben párbajra kelt volna egy gyönyörű asszony szerelméért akármikor. De most nincs olyan nő Párizsban, akiért vérét adná… ennek a nőnek, ennek a főszakácsnak a kivételével. Babette is Cailles en Sarcophage-t adott föl ezen a vacsorán, erről jutott a generális eszébe a távoli Café Anglais. Karen Blixen írását 1987-ben Gabriel Axel vitte filmre és én igyekeztem úgy összevágni az ajánlót most, mint Seth MacFarlane csinálta az A Million Ways to Die in the West előzetesénél, hogy minden az, aminek látszik, de semmi nem úgy van benne, ahogy majd a moziban lesz. Sokat kérek, mert dán-svéd-francia nyelv, angol felirat, és mondjuk YouTube, de a film minden fáradozást megér, tessék ezt fontolóra venni.
A mai potage Saint-Germain nemcsak úgy kapcsolódik ide, hogy alkotói szabadságomnál fogva, oda teszem, ahova akarom, hanem ennél jobb magyarázatom is van rá. A filmben Babette francia teknőclevest főz, én olyat nem tudok, de nem akartam hagymát, így lett francia borsó. Ez a leves, ez türelem, plusz alapanyag. Friss, zöld ízek összessége, nem túltejszínezett és nem is a puritán, főzővízzel pépesített brokkoli, én azzal egyébként sem értek egyet. A pirított kenyérkockák a borsókrémleves fontos részei, a nóvum pedig a mentalevél, a zellerszál és a beletépkedett saláta. Beszélek összevissza nóvumról; ez a krémleves olyan érzelmeket kelt, amelyeket legalább egyszer az életben érdemes átélni. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 5.

A város közepén a Central Parkra nyílnak az ablakaink, én úgy szeretem gondolni, de valójában egy zseniális, sűrű, sötét, magyar parkerdőre néznek, és ebben tényleg semmi rossz nincs, csak én szeretem néha a Central Parkot is ideképzelni. Ennek a lakásnak a falai mondhatni üvegből vannak, így a beton kijelölte doboz jó időben végtelenné tágul, kiárad a város felé, nincs vége, s ami belül van az a város tartozéka, a lakásban így egyenrangú társ az Árpád híd és az ágyról soha el nem pakolt könyvkupac. Nem tudok aludni a szakácskönyvektől az ágyban. Inkább a szakácsnőtől az ágyban nem tudok. Késődélután álmos voltam a nappaliban vagy undok vagy azt sem tudom, mi bajom volt, valami voltam: hanyag. Ezt a sós-vajkaramellás kekszet kellett volna lefotóznom, de nem tetszett, nem volt színe, nem voltak színek a falak között, és ilyen ronda ablakokat, mint itt vannak, én még nem láttam, meg kéne tanulnom fényképezni is, még mielőtt kilököm az egész porcelánkészletet a hetedikről. Hogy van-e más is vagy befejeztem, érdeklődtek olyanok, akik láttak, nem, azt hiszem, befejeztem, úgyhogy kilököm. Barbara elégelt meg engem először, mondta, hogy próbáljuk ki az erdőben ugyanezt, ott, ha ez egyáltalán lehetséges, tágasabb, van hely erre a nem is tudja, minek nevezze, lökdösődésre is, és én kelletlenül összecsomagoltam a díszletet. Így vittük le a porcelánt az elefántcsonttoronyból. Volt eredetileg egy történetem ehhez a sós-vajkaramellás süteményhez egy nőről, aki az ezernyolcszázas évek végén a Café Anglais vezető séfje volt Párizsban, és úgy főzött, hogy a párizsiak beleszerettek, szinte egész Párizs szerelmes volt belé, de ezt majd a következő alkalommal mondom el inkább, nem akarom magam megmakacsolásának történetét összekeverni ezzel a másik, gyönyörű történettel. Azonban erről a mai sós-édes kekszről mindenképpen beszélnünk kell, ez egy komoly dolog, kinézetre semmi különös, de a benne rétegelt textúrák és a só igazán élvezetessé teszik. A sóval tessék nagyvonalúan bánni, egy gondolattal több szükséges belőle, mint amennyit az ember elégnek hisz, az eredeti recept csak annyit ír, hogy “alaposan”. Alaposan tessék tehát meghinteni a süteményt sóval, és ezen az alaposságon idővel ízlés szerint szíveskedjen mindenki változatni, ebbe már nem akarok beleszólni.   (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette és a gyártást vezette: Keresztesi Barbara
Producer: Fischer Tamás
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 3.

Ez az utolsó bejegyzés. A következő előtt, tenném hozzá hanyagul. Három hétre megyek szabadságra, minden percét élvezni fogom, azokat is, amelyikeket egyáltalán nem. Tudom, hogy össze kellene foglalnom a történteket, kiemelni a fontos pillanatokat, megköszönni mindenkinek, amit nem lehet megköszönni, de, ahogyan valamelyik nap is zokogva mutattam rá a nappali közepén: nem fogom ezt a valószínűtlen évet három mondatba sűríteni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy folyékonyan beszélek sírás közben, hangszínem a megszokott, a kiejtésem is jó, ezen a téren sokat fejlődtem.)

A blog írását a negyedik napon adtuk fel először, és azután júniusig hetente egyszer. Mertünk alkotni, csak nem tudtunk, bizonytalanok voltunk, nívótlan, időérzék híján lévő nők az idegösszeomlás határán (hermelinnel). Mindez relatíve, persze. Később valahogy megtaláltuk a dolgok élét, ráálltunk, gondolom, azért, hogy elmenjen a dolgok éle, és ez hozott némi állandóságot. Ekkor történt valami kimondhatatlan, egy gyönyörű, verőfényes nyári napon. Mindig úgy képzeltem, hogy ilyesmi csak rossz időben lehetséges, ha egyáltalán, és aznap éjjel még minden rendben is volt, de reggelre, nos reggelre megingott a hitem, nem az, amelyik onnan van, hogy hangok beszélnek a fejemben néha, hanem a másik, a földi életbe vetett. Hogy az nem olyan egyértelműen jó, az ember nem egy kiforrott elképzelés, nincs is készen, ezen tűnődtem, miközben a halál beálltát magamon kénytelen voltam megállapítani. Nem mondom, hogy nem igyekeztem hozzászokni a helyzethez, nem valami jó, ez jutott eszembe, de, ha őszinték akarunk lenni, gondoltam, voltam már rosszabbul is. A továbbiakban pedig nem is gondoltam már semmi mást. Legfeljebb, hogy milyen puha fordulat ez, szépen megmosakodik az ember, estére meg itt áll vérben, de a következő délutánon már viccelnem kellett, háromra: egy, kettő, három, és mondhatom, marha nehéz viccelni úgy, ha előtte mintegy lepuffantottak. Ezt követően egy idegen megmentette az életemet. Rutinszerűen egyensúlyba állította a felborult téridőt, kicsit leporolt, semmiség, mondta, tessék jönni máskor is. Így történt. Az eset után némiképp megváltoztam, új, energiatakarékos modell lett belőlem valahogy, van rajtam fék, meg index, ilyenek, és állati gyors vagyok, a többiek hasonlóan. Múlt decemberben át is léptük a teljesítőképesség határait, és őszintén, fogalmam sincs, mi történik, de minden a legnagyobb rendben, és péntekenként Caro Emeraldot hallgatunk. Most pedig, meg fogok nézni számos hollywoodi showt, közülük néhányban lőnek majd várhatóan, mint a fene. Lesz olyan, amelyikben Vince Vaughn beszéli el az igazságait, elmosogatok, lemegyek a tengerhez, és megpróbálom megérteni, hogy mi történt velünk. Aztán visszajövök. Addig is, tessék parancsolni egy olyan desszert, aminél soha nem ettem finomabbat. Sült kávépudingról van szó, rajta az öntet ugyancsak kávészirup, ha Kedves Olvasó, egy kicsit kedveled magad, muszáj ezt elkészítened. A találkozás egy öröm volt, ezt nem udvariasságból mondom. Április végén újra itt vagyok. És guess what: bon appetit! (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette: Keresztesi Barbi
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 2.

Ez az utolsó előtti nap. Lawrence Dai,  egy túl sok idővel rendelkező tizenkilenc éves  fiú a Northwestern Universityről,  2010-ben elindított egy háromszázhatvanötös blogot, amelyiken arról írt, hogy egy évig minden nap megnézte, amint Julie Powell egy évig minden nap főz, és annak a blognak az utolsó előtti napjára Dai már tudta, amire később én is rájöttem, hogy senkinek nem szabadna háromnál többször látnia egy Nora Ephron filmet. A mi blogunk Lawrence Dai nyomán indult el, így indirekte arról is ő tehet, hogy én e miatt a blog miatt most boldog vagyok. Dai nagy árat fizetett azért, hogy én így érezhetek, mert az utolsó előtti napon ő már nem szerette a Julie and Juliat, a DVD-t leginkább  kivágta volna az ablakon, úgy tudom, két napra rá ki is vágta, és azóta hallgat. Ma, a finálé előtt, csípős halszószos csirkeszányakkal adózunk Lawrence Dai emlékének. Dai valami távol keleti amerikai, fogalmam sincs, honnan való pontosan, az étel, amiről most hallunk kínai. Tudom, hogy ez amolyan Bukarest vagy Budapest problémához vezet, és tegnap az egyik csatornán szakértettek is a nindzsákról egy ázsiainak, hogy te biztosan egy nindzsa leszármazottja vagy – mondta a riporter – és a fickó felelte, hogy a ninzsák kínaiak, én meg koreai vagyok, az isten szerelmére, és értem a felháborodást, de akkor is, ez minden, amit most tenni tudok. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 26.

A tearózsák rendben elkészültek, de a koszorú színével lett egy kis baj – horribile dictu – nem ment a rózsákhoz. Hogy akkor mutassuk be a virágokat önmagukban, mondták, úgy én unnám őket rettenetesen, mondtam, és ha unok valamit, mindig keletkezik egy fekete lyuk a világegyetemben, azt nem akarhatjuk. Hát, ha kopogtató nem, akkor shortbread lesz ma, alighanem. A skót shortbread egy teasütemény, amelyet Angliából hozattam korábban, sokáig titokban tartották a receptjét, nagyon vártuk, hogy kiszivárogjon és nem vártunk hiába. Vaj, cukor és liszt egyszerű keveréke, tessék parancsolni. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 24.

Nem lett történetem, amit saját kezűleg odaírhatnék a créme brulée mellé, (egész nap olvastam, a női létélményről, hogy a nők tűsarkakon sétáló agyak. A posztfeminista irodalom nem hozza, hogy mindegyik vagy csak némelyik. De azt is valahonnan innen tudom, hogy némely férfi mind egyforma, úgyhogy tudok mindent, vagy ha tudni nem tudok szinte semmit, egészen biztosan sejtem).  Erről jut eszembe – és tényleg erről, nem pedig ravaszan erre játszottam itt végig – hogy írt egy nő nekem pár hete, egyik tűsarkon álló agy a másiknak, hogy szeret bennünket, de a porcelánok, meg a nagy virágok, meg a túl gazdag ételek nem szerencsések, a képeken tükröződő élet nem reális szerinte. Az életem, a realitáshoz való kifinomult érzékből adódóan irreálisnak tűnik. Ez életem története. De vegyük most már a créme brulée-t. Nyavalyás franciák, hogy hat tojásból és egy kis cukorból mit ki nem tudnak hozni. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 21.

Egyetlen értelmes szavam sincs. Egyelőre, de még van tizenhárom nap addig, amíg már végül el kell mondanom, hogy milyen volt ez az év. Évértékelő beszéd lesz, senki nem kérte. Az elmúlt év egy póniló, a szerelem, avagy elveszett, de megtalált Isten bizonyíték, tizenkilencre magabiztosan húzott nyerőlap; mindezzel együtt legszívesebben betiltanám. Nem szabadna ilyet csinálni, kérlek, ne vedd személyeskedésnek, bizonyos drámája volt ennek az évnek, finoman szólva íve, és én kevesebb ívvel is beértem volna… mások nevében persze nem beszélhetek. A citromos keksz úgy kerül ide, hogy egy puha fordulattal, idetettem. Ide való, egyébiránt. A vajas, semleges alappal összesült egy mandulás, édes tojáskrém, ezt vontam be citrommázzal, így született meg ez a ragyogó teasütemény. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 20.

Mindennap sürgős beszélgetnivalóm van magával és ennél is sűrűbben volna szükségem egy jó kávéra. Gyönyörű időnk van. A globális felmelegedés, megmondták és nem örülnek. De vonogatom a vállam, ezt most nem hiszem, hogy rám lehetne verni. Ma délután is ellentartottam azzal, hogy a szelektívben derékig álló fiatalembernek egy színes üveget adtam át, enyhe nyomásra, ezt valamiért ideírom, majd keresztülballagtam az erdőn a tisztásig, csak titokban, saját szórakoztatásomra. Azután kevertem egy jegeskávét – felmelegedés ellen, tetszik érteni. Szeretném, ha komolyan vennénk ezt a receptet, úgy jár kézről kézre, mint a Szent Grál: hogy ne legyen fölvizezve, az álmodó kávé a kávéban gondolkodott. Laza feketét fagyasztott jégkockává, erre öntötte az erős feketét, és cukrozott sűrített tejjel édesítette. Az arányokat mindenki saját józan eszére bízom. (tovább…)