Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 29.

Abban a szállodában ebédeltünk, amelyiknek a terasza egy nagy sakktáblára emlékeztet. A teraszról egy dombra nyílik kilátás, a domb mögött egy másik domb következik és azután megint egy másik, a dombok így sorakoznak föl szépen, tisztelettudóan, hogy a szállóvendégek aztán a dombok díszsorfala között gyönyörködhessenek a szomszédos falu háztetőin megcsillanó napsugarakban. Akkoriban, amikor a szálló megépült, gyógyulni küldték ide a pestieket, akikről azt mondták a szálló orvosai, hogy fölösleges időkidobás mind, mert úgysem érdekli őket más, csak a szakács főztje, meg a jazz. Én egy salátát rendeltem. Volt nálam egy napló, egy nő naplója, aki a háború alatt járt ezen a helyen, innen, ahol most én ültem figyelte a terasz eseményeit, legalábbis úgy tett, mintha azokat figyelte volna. A többiek azt hitték, hogy azt nézi, ahogyan a pincér mozog. Úgy tűnt, az köti így le a nőt, ahogyan a pincér hordja az ételt, mintha álomban suhanna, örvénylő mozdulatokkal, tetszetősen, ha kell, súlypontját elegánsan a sarkára helyezve, azután meg átgördülve a lábujja hegyére, és kitalálja, mi lesz a vendég óhaja és már előre kihozza, ez a magánszáma, néha meg is tapsolják, olyan jó ebben. De a nő nem ezt az ügyes pincért figyelte, hanem egy ajtót, ahol nemsokára meg is jelent egy férfi, felé indult el, a nő szégyenkezés nélkül feküdt egy kockás takaróval beborított nyugágyon, hanyatt, összekulcsolt keze a tarkója alatt, a térde fölhúzva és gyönyörködött abban, ahogyan a férfi közeledik. A férfi rámosolygott és boldogság öntötte el és a nő szerette, ahogyan a férfi lehajol hozzá és az ő arcához közel mond neki valamit, ujjai a férfi száján bolyongtak eközben, és ezerkilencszáznegyvenet írtunk ekkor, úgyhogy a többieket meg körülöttük kiverte a víz, de ezek ketten nem törődtek semmivel, hagyták, hogy nézzék őket, sőt, örömmel fogadták a kíváncsi pillantásokat… ekkor lépett az asztalunkhoz az a pincérnő. Kelletlenül pillantottam föl, engem érdekelt, hogy hova vezetett ez az ujjbolyongás, de a pincérnő szigorúan nézett ránk, az egész asztaltársaságra úgy, ahogy voltunk, majd megköszörülte a torkát és azt mondta – A kaja elkészült. Az arcomon megrándult egy izom, de félúton lemondtam a grimaszról, mely a vonásaimra tolakodott, ha elkészült, hát elkészült, gondoltam, akkor, hadd nézzem azt a salátát. A tányéron apróra vágott káposzta hevert, szorosan mellé reszelt répát szórtak, és azt követte a hagymakarikák oszlopa, tehát a kaját földarabolták, ez igaz, és meg is öntözték valamivel, vagyis elkezdődött a kaja, de direkte elkészültnek, nem is tudom, nem látszott. A nyers zöldséggel semmi baj a világon nincs,  de, ha tehetném, akkor úgy változtatnék ezen a recepten, hogy vennék egy nagyon szép húsdarabot, ahogy magamat ismerem, szűzpecsenyét választanék, csíkokra vágnám, hirtelen átsütném, vigyáznék, hogy a leve benne maradjon, rántottát is készítenék, majd egy gyümölcsös mártást, mely méz, szójaszósz és mangólekvár igen egyszerű keveréke. Végül összesütném ezeket a gyönyörű zöldségeket, először a káposztát, azután a répát és a hagymát is egy-egy percen át, mindent életben hagynék, de megkövetelném, hogy összeszokjanak. Végül tortillába csavarnám őket, és úgy adnám oda. (tovább…)

Recept: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. augusztus 23.

Volt egy nap ezen a nyáron, amikor semmi mással nem voltam elfoglalva, csak sírtam, és Barbi kezembe nyomta a kamerát, hogy fényképeznék le egy málnakrémet zokogás közben, akkor talán valami kis hasznomat is lehetne venni. Nem hitték, hogy lesz belőle anyag, a gép inkább csak terápiás célokat szolgált, mint egy állatsimogató, ám amikor leadtam a képeket azt mondták, hogy tűnjék ez bár érzéketlenségnek részükről, de talán jót tenne a projektnek olykor egy kis szomorúság.
Az ételfotózás nem ismer pardont. A nagyok elbíbelődnek a beállítással, alkalmasint félnapokat is. Az egyik egy áfonyás salátát készített tavaly ilyenkor, és amikor úgy érezte, hogy kevés a piros szín a tányéron, beletépkedett egy, a szobanövények közül impulzíve kinézett színpompás, bár mérgező broméliafélét is. Egy másik, egyébként nagyon, nagyon jó ételfotós pedig négy kis rózsaszín gyufafejet helyezett el a pávakék porcelánon feladott csokoládés tortaszelet mellé, mert a leheletnyi pink szépen egészítette ki az összképet.
Az itt megjelenített fotókon egy kecskesajtos áfonyasaláta látható, a köményes öntettel és a baguette- tel igazán tökéletes szendvicset alkotva, de nincs benne filodendron, egyáltalán. (tovább…)