Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. október 19.
Nekem ez a kétszázadik nap, a tegnapi másoknak volt az. Mert nem volt a szemem előtt az oldott kéve. Azért. Akartam valami intimet mondani ezen a napon arról, hogy mi mindenem változott meg az elmúlt 6,6 hónap alatt. Hosszú ideig ültem itt a gép előtt, várakoztam, hogy magától megjelenjen bennem ez a személyes gondolat, és nem jött gyorsan, de mondjuk a Daily Mailt tisztességesen elolvastam tűnődés közben, így a nettó, beleéléssel töltött időről nem tudjuk, mennyi volt pontosan. Az elmúlt hat hónapról, amely vitán felül az egyik legfontosabb szakasza volt eddigi életemnek, nem jut más egyelőre eszembe, csak az, hogy szinte megállás nélkül sírtam a kétszáz nap alatt. Sírtam, mint Paul Vitti. Mint a nő a Sleepless in Seattle-ban, mint Sean Penn, mint Marlon Brando, mint a Truly Madly Deeplyben Juliet Stevenson. Úgy bőgtem, mint Diane Keaton, írás közben, előtte és utána is. Miközben vicceltem is bőgtem, lesírtam a szemfestékemet. Úgy sírtam, mintha Alice Cooper sírna személyesen. Nem mindig a bánat miatt zokogtam, volt, hogy örültem ennek-annak, azért bőgtem. Erről az új minőségű életről nem tudunk még mindent, annyit esetleg, hogy majdnem elviselhetetlenül érdekesebb a korábbinál, ezt hoznám föl mentségemül.
Vegyük most elő Barbit e blog szubjektumaként inkább. Ez végül is az ő blogja, csak a hetedik napon látta, hogy kellene ide még egy szövegíró, meg egy fotós, és Seth MacFarlane nyilván erősebb kezdőjátékos lett volna, de nem ért rá, így lettem én. Már a munka negyedik hónapjában gyanította a húgom, hogy számára a merj alkotni paradigma, az egy tágabb értelem legfeljebb, mert őt sokkal jobban érdekli a közgazdaságtan, mint, teszem azt, a Rembrandt képein szereplő alakok szeme körül keletkezett nyugvópontok létezése. És hogy mégis, mi lehet, mi lehet az értelme annak, hogy a művészet és kultúra történetét franciául tanulta, azon tanakodtunk, s egyszer csak észrevettük e tűnődés közben, hogy a húgom könnyű kézzel, magabiztosan válogatja a konyha francia nyelvű receptjeit, és ugyanilyen magától értetődően süt szuflét, bármiből, bármikor. És meglepődtünk azon, mennyire hasonlítunk ebben, mert nem volt olyan régen, hogy azért dühöngtem, mert a fenébe, hogy ez az egyedüli dolog, amihez jól értek, hogy mint Bernstein mesélte a partitúráról, ugyanúgy tudom olvasni a recepteket. A képzeletemben érzem az ízeket, így rendezem össze szépen, majdnem tévedhetetlenül mindet, de hogy ennél százszor hasznosabb emberfeletti képességek léteznek. Ott van a farkasember például vagy a fiú, amelyiknek szeméből az a tűzcsóva szökik elő, és itt vagyok én, aki ügyesen olvas el egy receptet. Ez történt itt röviden az elmúlt félévben.
Az utóiratban helyénvaló volna örömömnek hangot adni azért – és remek lenne, ha nem bőgném el kivételesen magam – hogy a blog kilépett azoknak a showműsoroknak sorából, amelyeket senki nem néz, de mindenki tudja, hogy bennük mi van. Nyílt beszédtéma lettünk, ez mi ez a blog, hogy megy ez, ebből mi lesz akkor, mi jön következőleg kérdezik, egészen széles körben, és hogy olyan normálisak ennek a blognak az olvasói, annak sírás közben nagyon örülöhööhööök, és a világbéke is komolyan érdekel.
Az ünnepi édesség egy gesztenyés pralinétorta. A lisztet benne az összezúzott gesztenye helyettesíti, a desszertet nem eltúlzottan csokoládés, enyhén gesztenyés, perfekt bonbonként érdemes elképzelni. Frissen tálalva úgy működik, mint egy lávatorta, de ha éjszakára hűtőszekrénybe kerül, szépen szelhető struktúrává áll össze. Vaníliafagylaltot tessék enni mellé. (tovább…)
