Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Tehát elkezdtem írni ezekről a vajszínű tortácskákról, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt. A fehér csokiból készített desszert iránt egy hamuszürke állítmány indított fanyalgást, az volt a feladat, hogy a hírt cáfoljam vagy megerősítsem, nem mondhatnám, hogy eleinte jól ment. Önmagában csakugyan nem izgalmas ez a fehér lávatorta, vagy legfeljebb annyira, mint egy Joseph Grand mondat, az meg, tudjuk milyen. Fogalmaztam a dicsérő jelzőket, de figyelmemet valójában a nő kötötte le, akinek tekintete arra a fiókos szekrényre siklott, amelyben kendők és ékszerek sorakoztak. A férfi az ablaknál állt, a spartakiád ünnepi menete haladt el a ház előtt, legyintett, mintha a tenyerével akarna elhessegetni egy gondolatot: – Hová utazik? – kérdezte kedvetlenül. A nő hallgatott, kivett két sálat a fiókból, maga elé emelte őket, mintha fácánokat tartana föl nyakuknál fogva, futó pillantást vetett rájuk, aztán az egyiket visszatette, a másikból csigaformát hajtott, és beszorította a blúzok mellé a bőröndbe. Behúzta a cipzárakat, odalépett az ablakhoz, és könnyű mozdulattal végigsimított a férfi szép, szigorú ajkain. – Jól figyeljen arra, amit most mondok – szólt szelíden – én nem ügyelek semmire, hanem valahogy megcsinálom, ebben van jó, tudom. Aztán a férfi fülébe súgott valamit, s az végre elmosolyodott. Ez az álom kötött le inkább, mint a desszertkritika, pedig földíszítettem a kis torta körül mindent agyonra, de hiába próbáltam meg eldugni a sok porcelán és üvegpohár közé, nem lett szórakoztatóbb. Szeretném utólag beismerni, hogy méltatlan volt az eljárás a desszerttel szemben; később rájöttem, hogy egy kiegészítő ízre van csak szüksége, s attól friss lesz és modern, és hogy mi lehet ez az íz, azt próbáltam elképzelni, ekkor kevertem mellé egy kávéfagylaltot. A forró, enyhén citromos fehér lávatorta együtt a hideg mokka sorbet-vel nagyon is zseniális édességet adott, melynek legnagyobb előnye, hogy ha a sorbet előző nap elkészül, a sütemény csokiolvasztással és sütéssel együtt előáll mindössze huszonöt perc alatt.  Vagyis, Bödőcs Tibor szavaival élve: nincs ennek a desszertnek semmi baja. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Legtöbbször bólintok, elmosolyodom és valami másra terelem a szót, de most, most a csésze mellé óvatlanul letettem a kiskanalat, és azt feleltem: kétszer. Reggel egy turmixot és később, valami bonyolultabbat. – Jó, de mikor eszel? – kérdezte. – Reggel – ismételtem meg – és koradélután egy menüt, ez amolyan kiszámított… – De mikor eszel? Rámosolyogtam, nem érdekes – mondtam. – Jól vagytok? – kérdeztem. Egy nagyon rövid novella után kezdtem kutatni a gondolataimban ma estére, és eszembe is jutott egy férfi, aki palacsintát sütött reggelire, rárendezett egy marék áfonyát és mézet tett mellé. A nő egy finom mozdulattal átnyúlt a pult fölött, a szoknyája szegélye meglibben. Később, az udvaron a férfi kezeit az ő kis kezeibe fogta és úgy melengette a meggémberedett ujjakat. A férfi a szobában képeslapot rajzolt neki, egy fa és azt hiszem, egy lila madár, talán egy pinty lehetett az elején. A nap végén egymásra néztek és kérdezték, hogy most mi legyen velünk? Üljünk itt hosszan és szóljunk, ha a másiknak valami beragadt a fogai közé és meséljünk történeteket. Így is lett. Nem bánták, ha kétszer hallottak valamit, arra gondoltak, szeretik, ahogyan a másik meséli ezt a történetet. A férfi holtfáradt volt, a nő leült, ölébe vette a lábát és kifűzte a cipőjét, a férfi pedig fölvette azt az apró-mintás ingét, amelyikben a nő olyan szépnek látta.
Amikor a megbeszélésről hazaértem, már csak azt tudtam tenni, mint amit nagyanyám, ha nem volt a kamrában semmi. – Nincs itthon semmi – mondta – csak egy kis cukkiniszuflé lesz csillagom, meg kacsa, karamellizált répával és körtés csokoládés lávatorta. Nagyanyám tudott menüt komponálni, az ilyen adottság úgy látszik, generációt ugrik, és a nagy orr is, ugyanúgy. Az én szuflém ezúttal nem jött föl olyan szépen, de belül bolti, garantálhatom; könnyű, finom illatú és a szó legnemesebb értelmében zöldséges. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Augusztusban fölolvastam egy szöveget ebéd után, azt, amelyiket egy nő, különösebb központozás nélkül egy szuszra mondott el még sokkal korábban. Nem olvasok föl ebédeken általában, sőt egyáltalán nem olvasok föl, ha jobban meggondolom, de most elővettem ezt az ezüst könyvet, a Vita Nuova-t, mert friss élmény volt az a részlet, amelyikben arról beszél a nő, hogy Vladimir kimegy a folyosóra, és aztán megint megjelenik az ablakban és meg van öregedve, csorba mosollyal fogja a horgászfelszerelést s így szól… „Mit tegyünk? Gyerünk horgászni… Én veszek magamnak egy papucsot amire anyácska két cicát hímez nekem…
Az uram felállt (meséli a nő) és azt mondta… Vladimirek akarja hallani a legszebb anekdotát Frau Pollak von Parneggről?… Szóval egy reggel Pollak úr nem jelent meg a reggelinél… és az ebédnél sem így aztán keresték az egész kastélyban és csak késő délután találták meg a hálószobájában ott feküdt holtan az ágya alatt… Frau Pollack von Parnegg összehívta a hálószobába az összes szobalányt felemelte az ágytakarót széles mozdulattal az ágy alatt fekvő halott férjére mutatott és az mondta a szobalányoknak… Hát így takaríttok ti kurvák! Ezt mondta Frau Pollak… de amikor Bécsbe bevonult Hitler akkor kiugrott az ablakon… Vladimirek az a papucs amit majd az anyukája vesz magának legyen szürke és piros meg fekete fonallal hímezze rá a cicákat…”
Szükségem volt egy olyan szabadnapra, amelyiken úgy teszek, mintha én írnék történetet, így lett ez a bejegyzés történet a történetben, ezzel utazom megúszásra. Az igaz azonban, hogy a felolvasás napján egy szép kelbimbós szendvicset ettünk, amelyet hívhatunk pizzának is, ha nagyon szeretnénk, akkor ez egy gyönyörű pizza, amelyen úgy keveredik a kissé kesernyés íz a savanyúval, az éppen csak fokhagymás babkrémé az enyhén mézes gránátalmáéval, hogy nyomot hagy az emlékezetben, nem tehet róla, napokon át vágyakozik utána az ember. Lesütöttem az alaptésztát, erre simítottam egy fehérbab-krémet, s csak ezután került föl a feltét, a sült kelbimbó, az édes kesu és a gránátalma magvak. A húsnélküli szendvicsek közül ennél még nekem nem ízlett jobban egy sem, de talán abszolút értékben is ez a legfinomabb szendvics, amit valaha megkóstoltam. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Hátát egy fa törzsének vetve várakozott, nem aggódott és nem is érdeklődött semmi iránt különösebben, csak elütötte az időt, mely akkor hosszúnak tűnt, mint egy ebéd nélküli vasárnap. Egy lányt figyelt, aki James Joyce-t olvasott, az Ifjúkori önarcképet, az egy nehéz olvasmány, és emlékezett rá, hogy amikor tizenhat évesen bevitték a kórházba és még aznap délután a műtőben meghalt, agyba-főbe verték, a talpát is addig ütötték, hogy a kiserkent vér a műtő zöld kövét beborította, fölébredt, visszajött, mondta a műtős fiú, és nem kellett tepsiben kigurítani, ezt is a műtős újságolta így, lelkendezve. Egyszóval újra itt volt, de nem ugyanúgy értette már a dolgokat, mint előtte, hanem másként, minden egyszerűbb lett és fontosabb, de nem jobb vagy rosszabb, hanem teljesen más, mint korábban. Aztán fölkerült, egy emelettel föntebb egy egyágyas szobába, a főorvos mindennap bejött hozzá, ült és csak csodálta egy sámliról, melyet az ággyal srégen szemben állítottak neki a nővérek. Nem igényelte a főorvos a beszélgetést, a beteg még gyerek volt, végső soron, csak mint egy műtárgyat szemlélte, ellenőrizte, hogy a helyén van-e még. Ez a műtárgy James Joyce-t olvasott, az orvos pedig megjegyezte, hogy az egy nehéz könyv, de nem lebeszélésképpen, hanem inkább elégedetten, az orvos büszke volt erre az ő műalkotására, és a szép nyakszirtet nézte, a szokatlan, új vonásokat a gyerekarcon, melyeket a nehéz szavak és mondatok, végül a fiatal író bonyolult szövegeinek megfejtése tett emberivé, ez volt az orvos számára a bizonyítéka annak, hogy a változás, melyet előre sejtett, csakugyan végbement. A főorvos kekszet etetett vele, mindig kekszet, ha innen egyszer kikerül, fogadta meg, többé nem néz rá kemény háztartási kekszre, melynek morzsáit az utolsó időkben már alig tudta leerőltetni a torkán, de persze ránézett később is, nem lehet az ilyesmit olyan egyszerűen előre jelezni.

Ez a mostani, mogyoróvajas keksz iskolapéldája annak, ami nem a háztartási keksz, ha lehet valami homlokegyenest ellenkezője a háztartási keksznek, akkor ez az. Ez a keksz kívül csokoládés, omlik és belül egy édes, mogyoróvajból kevert krém tölti ki, meg kell sütni, és nem utólag töltött, hanem kiveszem a sütőből és már rögtön töltött. Ha valaki kedveli önmagát valamennyire, akkor legalább egyszer elkészít egy ilyen kekszet. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.

Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. – Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Ez a bejegyzés arról szól, amiről szólnia kell, a sütőtökkenyérről. Nem csapong, nem beszél mellé, van feladattartása. Nincsen benne némely nő, amolyan beszédes forma, aki csak kérdezés nélkül belép valahová és leül, aztán mond valamit, aminek nincs is aktualitása, de nem csak úgy, félvállról nincs, hanem éjt nappallá téve nincs. Ebben az írásban nem támad huzat hirtelen és az összes asztalon heverő jegyzetlap, mintegy parancsszóra nem ugrál, emelkedik a magasba és nem csúszik a sarokba, mint egy halom őszi falevél. A némely nő aztán nem kezd el kotorászni a szétzilált papírok között és nem talál rá egy régi levélre, amelyben borzasztóan sajnálja, de a sütőtököt a büntetés-végrehajtás mintagazdaságából veszi, nagytételben, ezen, hogy mit sajnál, nem is tudja hirtelen. De szabadkozik, az biztos. Írja, hogy pedig össze is barátkozott a börtönparancsnokkal, annyira, hogy az lejött a fesztiválra, terepszemlére, ahogy mondta, és beszélgettek, az hümmögött és helyeselt szétvetett lábbal, hátrakulcsolt kézzel, és azt mondta, hogy a kriminálandragógia az mesés, kiaknázatlan terület, ott még mindenre lehet lőni. Ilyeneket beszélt a parancsnok, aztán evett, ivott, feketekávét rendelt törökösen, és tenyerét a szívére téve bizonygatta, hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét, aztán kijelentette, ha akadna egy kis sütemény, azt még megenné, mielőtt meghal. De egy szót le nem szabad írni ebből, még akkor sem, ha némely nő megannyi tréfától fosztja meg így az olvasót, mit tudunk tenni. Ezért szorítkozik ez a bejegyzés csakis az ősz fontos intézményére, a sütőtökkenyérre. A kenyér minden hibája kijavult, több fahéj, több só került bele, és ősszel megint itt tündököl az asztalon, megbízhatóan, édesen, remegős, szépen omló textúrával, nem úgy, mint az a nyavalyás kardamomos-körtés, azon valakinek lesz még mit gondolkodnia. A sütőtökkenyér újabb felfogások szerint, baracklekvárral feladva lesz megrendítően finom. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 17.

Fölugrott a doktor ebédelni. Nem is, rosszul mondom. Egy spanyol asszony megállt egy kertben néhány nappal korábban, válla fölött visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, meg a fügével megrakott kosárra, amelyet kezében tartott. Sokan voltak a gyümölcstől roskadozó fák között, az asszony közelebb ment az útra kikészített ládákhoz, vigyázott, nehogy másokkal összeütközzön. Hajfürtjei a homlokába lógtak, halántékán izzadságcseppek gördültek le, de nem törölte le őket, a teli kosárból egyenként kiemelte a fügéit és óvatosan tette egyiket a másik után az utolsó üres rekeszbe. Amikor ezzel megvolt, finoman egy-egy címkét hurkolt rájuk és csak azután állította egymásra a ládákat sorban, s mire az utolsót is a helyére emelte lihegett, az arca kipirult. Azután fölegyenesedett, könnyű kézzel megcirógatta a mellette tébláboló kisfiú arcát. – Tudod, nincs a világon másik olyan különleges gyümölcs, mint a füge. – mondta neki.

Később én kis címkéket emeltem le három szem fügéről. A doktor, asztalkendővel a térdén hümmögött, mi van a májon, rémüldözött, meg, hogy kakukkfű kellene bele, nincs ennek karaktere, és a karamellizált hagymakarikák, azok meg hol vannak, be nem állt a szája. Tartott a doktor ettől az ebédtől, nem volt még fügével dolga korábban, és attól, ahogyan a májszeletekre karikázott fügén tündökölt az édes kesudió, kirázta a hideg. Minden meggyőződés nélkül, férfibecsületből harapott egyet a kenyérbe, nem adta föl, még egyet harapott, és csak a harmadik falat lenyelését követően enyhült meg, akkor mondta először, hogy ha lehetne ilyet kapni valahol, sok pénzt adna ki érte. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Szerdán kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok rövidebben írni, mire a kiadó elém tette Hemingway egyik mikronovelláját, annak teljes terjedelmében:

“Reginald Boltont nem érdekelte, hogy szerkesztője hosszúnak találja írásait, és “

Rögtön eszembe is jutott egy történet:
– Nem hívtam föl múlt héten. – szabadkozott. – Írhatott is volna. – felelte a férfi. – Csak azt tudtam volna írni, hogy nem hívom – mondta a nő. – Már megint. Itt van az. Egyetem. – verselte még hozzá, mintegy magyarázatképpen. Nézték egymást, az felhúzta a szemöldökét, emez bocsánatkérően felhúzta a vállait. Imádta ezt a férfit, még akkor is, ha az ragaszkodott az ötvenöt szavas terjedelemhez, szűkszavú volt és kimért és szerette a leveseket, nem mintha ez a tény bármit elvett vagy hozzáadott volna alaptermészetéhez. – Jó, akkor írja meg jövő héten, amit akar, de… – De egy hosszú levéltől többet kapna. – vágott közbe a nő. – Több mit? – érdeklődött a férfi. – Több szót. – Milyen igaz. – mosolyodott el a férfi.

Ma egy levessel tudok szolgálni, amelyet állítólag a férfi evett, mialatt a nővel beszélgetett. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 11.

– Egy francia burgonyát, legyen szíves. – mondtam a pincérnek, és gyorsan írni kezdtem, egy történetet, egy nőről, aki egyik kezével a telefonján babrált, másik kezével megfogta az étlapot, aztán csak úgy, bezárva fölemelte, és meglengette a levegőben. – Egy salátát! – üvöltötte. – Melyik salátánkra gondolt? – lépett az asztalhoz egy fiatal pincér, elővette a ceruzáját meg a jegyzettömbjét, leírta az asztalszámot, azután rámosolygott a nőre. A nő komoran pillantott föl: – Nem érdekel. – mondta – Salátát, levelekkel és más salátatartozékokkal. – majd a mondat végét sem várva meg, újra a telefonon kezdett matatni. – Sietek. – tette még hozzá szórakozottan, mintha a sofőrjéhez beszélne. A pincér bólintott, aztán… mit is csinált, tűnődtem, mit csinálna egy pincér ennek az én pincéremnek a helyében, nyilván nem örülne. Ne vegyük most a zsenánt, humorérzék nélküli pincéreket, akik csak beleköpnének simán a tányérba, vegyünk egy önérzetest, dühöset inkább, az kimenne az utcára és az első útjába kerülő pitypangot tépné ki tövestül, aztán felszolgálná, abban van levél meg más salátatartozékok is. Kapkodtam. Elhirtelenkedtem szavakat, az ujjaim megcsúsztak a fölső sor betűin,absztrahálz, éúszfregment, micsoda(?), a rohanás, az nekem nem tesz jót, de még ebéd előtt ki akartam találni, hogy egy igazán kedves pincér hogy is, hogy is folytatná ezt a történetet? A pincér lágy, kissé elhízott, torzonborz fiatalember volt, fülében finom, ezüstnek tetsző karika. Várakozott a nő fölött, kis szusszanásokkal vette a levegőt és vakítóan fehér mandzsettáját igazgatta. Megismerte rögtön, ahogy a nő belépett az ajtón, nagyon kedvelte, és ezen az érzésen semmit nem változatott a nő pocsék modora. – Tudja, asszonyom – szólt a pincér – volt egy pillanat rövid, hányattatott életemben, amikor én is író szerettem volna lenni. A nő ismét fölnézett, ezúttal meglepetten, végigjáratta szemét a gyereken, figyelte, ahogyan az a jegyzetfüzetével esetlenkedik, és összeszorult a szíve. – Kisfiam, nincs igazából nagy különbség, maga is én is ugyanabban utazunk … minden fontosat följegyzünk egy papírra.

Ebben a percben megérkezett az én ebédem, melyhez küldtek egy salátát, benne zöld leveleket, kék áfonyaszemeket, paradicsomot és kandírozott diót kevertek össze balzsamecettel meg olívaolajjal, és így gyönyörű volt, mint egy festmény és nem olyan ízű, mint egy festmény, hanem sokkal, sokkal finomabb. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Írok még valahová ezen a blogon kívül, (az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy a Kutyák és Lovakba), és múlt héten Pozsonyban tanácskozott egy (az egyébként New York-i illetőségű Kutyák és Lovak szervezte) írókongresszus egy valamiféle irodalmi pallóról, amin az ember átmehet önmaga túloldalára. Sokféleképpen lehet erről a rendezvényről beszélni, például rögtön úgy, hogy van Pozsonyban egy étterem, mellette egy emeletes ház, a két épület falát öntöttvas gallyakkal és virágokkal díszített szecessziós ívek kötik össze. Virágok fonják körül a félholdívben felszökő Kerthelyiség feliratot is a bejárat fölött. Itt minden úgy van, mint hajdan, amikor az éttermet építették, minden bájos, fess, de belül előfordul azért, hogy a törzsvendégek hajnalban vécépumpából isszák a sört és egymás sapkájába hánynak, bár, nincs kizárva hogy ilyenek azokban a régi időkben is megtörténtek, melyeket mi most áhítattal emlegetünk. Egyik éjjel ott üldögéltem a megfordított székemen az első asztalnál, közvetlenül a vaskorlát mellett, és államat a szék támláján nyugtatva, lenyűgözve hallgattam egy beszélgetést. A hallgatózás csak félig volt az én hibám, a férfi és a nő olyan közel ültek le hozzám, hogy a nő karja majdnem az enyémhez ért, és én végig igyekeztem inkább a pincér cipősarkának csikorgására figyelni, aki a vendéglő mélyéről hordta ki a sülteket és kenyeres kosarakat a teraszra. – Tudja, mit imádok magában? – kérdezte a férfi. – Nem. – vágta rá a nő, a férfi erre lehunyta a szemét, és így maradt, egy gondolattal talán tovább is, mint akarta. – Én értem magát. – szólalt meg bátortalanul a férfi újra. Elejétől a végéig értem, játszani tudok magán, mint egy hangszeren, friss ütemek, dallamok jönnek ki a maga száján, az ujjain, és ez tőlem van, maga olyan, mint egy gyönyörű hárfa vagy zongora, amihez én érek jól egyedül, nagyon finoman, etűdöket komponálok, olyanokat amilyeneket még soha nem hallott senki, és játszom, édesen és szomorúan és vidáman és haragosan, és maga meg, ahogy megszólal, érződik az egész térben, mindenfelé. Kiárad az ablakon. A nő fölnézett. – Jövő héten hívom. – mondta, majd fölállt, és kiment a vendéglőből. A jelek szerint ebben a helyiségben a nők számának nem volt szabad megváltozni, mert amint az előző távozott, egy másik tűnt föl az étterem bejáratában. Körülnézett, megakadt a szeme a söntés mögött magasodó tálalószekrényen, melynek tolóüvegébe indákat meg trópusi virágokat marattak, és amely előtt most egy csoport amerikai újságíró tolongott, s ezek az írók ebben a pillanatban felüvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Aztán ez az újabb nő meglátott engem, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem ő érkezett korábban, nem kell itt egyedül várakoznia, meglódította a retiküljét, amely szépen kiszámított ívben közeledett, és az asztal alatt, az egyik lábnak támaszkodva nyugodott meg pontosan. Ez a tekemutatvány a magánszáma, amivel egyébként az idegeimre megy, de ő ezt részemről fellengzősségnek tartja, s mint ilyen nem érdekli. – Kegyed jött a Répák és Krumpliktól? – lépett oda hozzám. – Ja… én. – bólintottam, és fölemeletem a kabátomat a székről, hogy leülhessen. Minden konferencia igazi hozadékáról, a folyosón történtekről beszélgettünk, meg arról, hogy ez az egy étterem van a városban, ahol a füstölt húshoz uborkamártást adnak, és vallásosan lehet bízni a vasárnapban, hogy akkor itt disznó lesz, mellé mustárszósz meg állítólag bukta. Ekkor kihozták a tejszínes krumplilevest, amiben a kakukkfű friss marad és a zöldségeknek is alig esett bántódásuk a főzés közben. Adtak a leves mellé egy tésztában kisütött körtét, melyet középen kivájtak, és cukros-mogyorós-szegfűborsos vajjal töltöttek meg. És úgy is mint a Répák és Krumplik felelős írója, megkerestem ennek a körtének a receptjét, tessék parancsolni.  (tovább…)