Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 22.

Az ablakokkal szemben ültem a kanapén a dolgozószobában, ahol az egyetlen, amit nem csináltam, az a dolgozás volt. Bámultam az eget. Valahonnan zene szűrődött be, halkan énekeltek is: /szelíden át (szün!) kelek az Andokon / a hátizsákban (szün!) egy törött szaxofon / … Az lett volna jó, ha mondatok jutnak eszembe, mondatokat mondok ki egy reggeliről, az Eggs Benedictről, és nagyon is volt realitása ennek, részben, mert én, én azért vagyok. Én vagyok azért, hogy mondatok ki legyenek mondva. Egyébként meg, ki ne tudna beszélni arról, ahogyan egy szépséges, rezgő tojásburok egyszer csak engedelmesen megnyílik, belőle aranysárga krém bújik elő, mely lassan, csendesen takarja be az alá halmozott rétegeket; összekeveredik a citromos mártással, ráfolyik a forró baconszalonnára s végül az édesített tésztával egy falatban kerül a szájba, az ember pedig beleszeret a gondolatba, hogy mi is történik itt vele, de ezt a szomatoszenzoros részt nem akarom részletezni, nem ettem én meszet. A mondatok azonban nem akartak jönni, a dolgozószoba, dolgozás tekintetében továbbra is érintetlen maradt, a szomszédban újraindult a zene, aztán megint, harmadszorra – a jelenet egyáltalán nem volt kellemetlen -, már fejemet ütemre ingatva mormoltam a textust: /úgy egy húszezer egyéjszakás kaland, / na körülbelül az lenne magával elég / hm hm hmhm párárárá, satöbbi. Hirtelen összecsomagoltam és kiléptem az ajtón. A ház előtt keresztülvágtam a parkon, babráltam az autó kulcsaival, majd végighajtottam a kertek mellett, ráfordultam az autópályára, a második kanyar után jobbra, át a Duna-hídon, végig a Folyósoron és ott volt a reggeliző hely, amely nem a miénk, ezzel nem szeretném indirekte állítani, hogy soha nem is lesz az. Kicsivel később végignéztem a reggeli romjain és arra gondoltam, hogy nehéz andragógia feladat lesz az Eggs Benedictet úgy is mint könnyű fogást eladni bárkinek, mert könnyűnek nem könnyű. Az angol muffint horribile dictu én kaláccsal helyettesíteném be. Kisütnék egy szelet szalonnát, forrásban lévő ecetes vízben örvényt kavarnék, s a tojást éppen az örvény közepébe ütném, így főzném három percen át, majd óvatosan kiemelném és leitatnám róla a fölösleges vizet. A hollandi-mártás az Eggs Benedict lelke, elkészítését gondosan írtam le, ha a tojássárgája túlságosan hosszú időt tölt a gőz fölött és, ha a vaj eleinte nem cseppenként kerül a mártásba – ahogyan ajánlom – akkor a massza összekap, és ott áll az ember, tudjuk, hogy… – Szombaton itt folytatom. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 16.

A nő meg a professzor a konyhában álltak, a professzor nem is igazából állt, fetrengett a kanapé karfáján, a hátát egyengette, ezt mondta. A nő rá sem akart nézni, nem bírta a látványt, ahogy a professzor, gerince cervicalis szakasza felől a lumbalis régió felé haladva vergődött végig centiméterről centiméterre a bútoron, majd befúrva fejét a puha ülésbe kivörösödött és tüsszögött vagy szuszogott, mindenesetre úgy tűnt, révbe ért végre. – Ha lehasal ide, végigmegyek a hátán – szólt rá a nő a tűzhely mellől. Még mindig nem pillantott föl, úgy tett, mintha minden figyelmét az eggs Benedict írásának buggyantott tojása kötné le. – Nem, kösz – felelte a professzor – Kanosa azt mondta, hogy ezen már nem lehet segíteni, a gerincet azoknak találták ki, akik négykézláb járnak, nekem, ennyi évesen az a dolgom ezzel, hogy kivárjam, míg én meg a szar hátam, együtt meghalunk. – Kedves ember az a Kanosa doktor – mondta a nő bosszúsan – nagyjából pont olyan kedves, mint maga, igazán szép párt alkotnak. A professzor befejezte a hencsergést vagy mit, így hívta ezt az egész kínlódást, és fölegyenesedve a nőhöz fordult: – Mi baj van kisfiam? A nő ekkor kérdezte meg magától először, hogy mi is a baj? Hogy, van-e egyáltalán baj? Nem volt jókedve, de éppenséggel nem is szomorkodott, úgy érezte magát, mint minden normális humorista vagy viselkedéskutató, ahhoz, hogy nyugodtan tudjon dolgozni, egy kicsit boldogtalannak kellett lennie, ez pedig stimmelt, szóval, nem értette a kérdést. – Nem értem a kérdést – szólt kelletlenül, szemét a buggyantott tojáson tartva, mintha az valami fontos kutatási eredmény volna. Tekintetével a neuralgikus pontokat fürkészte, az auftakt, a himnikus vég, és még egy majdnem véletlenszerű ellenőrzés a lefegő, fehér széleknél, ahogy a dolgozat négyötödénél szokta, hátha el van rejtve valahol egy kellemetlen de, avagy azonban, ne adj’ Isten, bezzeg. – Kipróbál egy zellerszódát? – nézett föl a nő hirtelen. – Egy mit? – szörnyülködött a professzor. A nő a hűtőszekrényhez lépett, jeget vett elő és valami zöld folyadékot, amit a professzor nem is tudott hova tenni, aztán a citrom és a cukor meg a mentalevelek jöttek, a nő pedig azt mondta, hogy szerinte a zellerszóda a legjobb limonádéféle a Földön. Édes, friss, tiszta, eltér mindentől, amit eddig ismert, de zeller van benne. Tehát, alapvetően azt tudja, hogy nem tud nem zelleres lenni, ez fontos. Ezért, ha valaki egyáltalán nem szereti a zellert – kifejezetten utálja vagy, ha nem érti, nincs is kedve a megértéshez, mert pont elég megértenivalója van már és annak is alig tud a végére járni -, számára nincsenek jó hírei a nőnek. De, aki meg nem biztos semmiben, csak abban, hogy ennek az íznek előnye éppen önmaga, vagyis, a limonádé erőssége az, hogy zellerízű, annak annyi az egész, hogy megfigyeli, milyen környezetben teljesedik ki, vagyis válik önmagává valóban a zeller. – Micsoda? – értetlenkedett a professzor. – A zellerszóda titka – folytatta a nő – az, hogy addig kell cukrozni és citromozni a mentás zellert, amíg ezek így, mind, együtt értelmet nem nyernek, vagyis, ki nem bontakozik belőlük az elixír, a legfinomabb limonádé, amit ember ivott és ebben hinni kell, kiszámítani vagy előre látni nem lehet, ne is igyekezzen okoskodni senki. A professzor, akit nem azért hívtak professzornak, mert szabadidejében könyvlapokat evett, kezdte lassan átlátni ezt a helyzetet. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 10.

Krémlevesben, kiváltképp zöldben, s ott is a borsónak mondott hüvelyesben jó vagyok. Vagy ha néha nem olyan jó, annak akkor nincs jelentősége…Életem legjobb borsólevesét egy vadidegennek főztem, egy vadidegen dán nőnek, pontosabban érte, miatta vagy valahogy így érzem, Karen Blixennek hívták, ezernyolcszáznyolcvanötben született. Ez a nő kétszer volt az irodalmi Nobel-díj várományosa, egyszer az a tahó Hemingway nyert helyette, ezt így, éppen ezekkel a szavakkal egy másik nőtől hallottam, ő meg olvasta valahol egy megint másik nőtől, aki nagyon tudott takarítani, a könyveket mondjuk utálta, porfogóknak tartotta őket, egyenként volt velük rosszban, úgy beszélt róluk, mint közeli ismerősökről, na, hol van az a három szemét Kosztolányi? Karen Blixen szigorú neveltetésben részesült, olyan családból származott, amelyikben még a gondolatoknak is helyénvalónak kellett lenniük, az ilyen lányokkal nagyon kell vigyázni. Egy óvatlan pillanatban mindig elszabadulnak. Sokáig úgy néz ki, hogy itt vannak, tündöklő, kiszámítható, megbízhatóan unalmas nők, akik így meg így, ezt meg azt – és helyette kiderült: látjuk, mi derül ki… Hogy egyáltalán mi az a helyénvalóság, van-e még játéktér a helyénvalóságon kívül is vagy se nincsen, ezt kezdik latolgatni. Blixen 1950-ben írta meg a Babette lakomáját egy puritán, dán lelkész apa két lányáról, akiket apa annyira de annyira megfosztott a szerelemtől, hogy még a szerelem árnyéka sem vetülhetett rájuk, és ezek a szépséges nők aztán elhervadtak és apa halála után is apa jobb és bal keze maradtak, ekkor költözött be a házukba Babette. Eleinte csak a sör-kenyér leves, és a feláztatott száraz hal változott át Babette keze nyomán áttetsző, puha, finoman fűszerezett étellé, később, éppen apa emlékére Babette nagy vacsorát főzött, oda lett hivatalos az abból a csöndes fiatalemberből lett generális, aki még sokkal-sokkal korábban az egyik lánynak hiába udvarolt. Ez a generális, az egyik fogásnál nem tudta türtőztetni magát tovább és egy történetet elbeszélésébe kezdett, egy lakomáról, melyet tiszttársaival egy lóverseny után költött el a párizsi Café Anglais-ben. Abban az étteremben, meglepően, egy nő volt a konyhafőnök, Cailles en Sarcophage-t szolgáltak föl, melyet az a nő komponált, és Galliffet tábornok, aki a fiatal tisztek házigazdája volt azon az éjjelen ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy ennek a nőnek tehetsége, hogy főztjével elmossa a határt testi és szellemi vágy között. A generális azt mondta, hogy régebben párbajra kelt volna egy gyönyörű asszony szerelméért akármikor. De most nincs olyan nő Párizsban, akiért vérét adná… ennek a nőnek, ennek a főszakácsnak a kivételével. Babette is Cailles en Sarcophage-t adott föl ezen a vacsorán, erről jutott a generális eszébe a távoli Café Anglais. Karen Blixen írását 1987-ben Gabriel Axel vitte filmre és én igyekeztem úgy összevágni az ajánlót most, mint Seth MacFarlane csinálta az A Million Ways to Die in the West előzetesénél, hogy minden az, aminek látszik, de semmi nem úgy van benne, ahogy majd a moziban lesz. Sokat kérek, mert dán-svéd-francia nyelv, angol felirat, és mondjuk YouTube, de a film minden fáradozást megér, tessék ezt fontolóra venni.
A mai potage Saint-Germain nemcsak úgy kapcsolódik ide, hogy alkotói szabadságomnál fogva, oda teszem, ahova akarom, hanem ennél jobb magyarázatom is van rá. A filmben Babette francia teknőclevest főz, én olyat nem tudok, de nem akartam hagymát, így lett francia borsó. Ez a leves, ez türelem, plusz alapanyag. Friss, zöld ízek összessége, nem túltejszínezett és nem is a puritán, főzővízzel pépesített brokkoli, én azzal egyébként sem értek egyet. A pirított kenyérkockák a borsókrémleves fontos részei, a nóvum pedig a mentalevél, a zellerszál és a beletépkedett saláta. Beszélek összevissza nóvumról; ez a krémleves olyan érzelmeket kelt, amelyeket legalább egyszer az életben érdemes átélni. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 5.

A város közepén a Central Parkra nyílnak az ablakaink, én úgy szeretem gondolni, de valójában egy zseniális, sűrű, sötét, magyar parkerdőre néznek, és ebben tényleg semmi rossz nincs, csak én szeretem néha a Central Parkot is ideképzelni. Ennek a lakásnak a falai mondhatni üvegből vannak, így a beton kijelölte doboz jó időben végtelenné tágul, kiárad a város felé, nincs vége, s ami belül van az a város tartozéka, a lakásban így egyenrangú társ az Árpád híd és az ágyról soha el nem pakolt könyvkupac. Nem tudok aludni a szakácskönyvektől az ágyban. Inkább a szakácsnőtől az ágyban nem tudok. Késődélután álmos voltam a nappaliban vagy undok vagy azt sem tudom, mi bajom volt, valami voltam: hanyag. Ezt a sós-vajkaramellás kekszet kellett volna lefotóznom, de nem tetszett, nem volt színe, nem voltak színek a falak között, és ilyen ronda ablakokat, mint itt vannak, én még nem láttam, meg kéne tanulnom fényképezni is, még mielőtt kilököm az egész porcelánkészletet a hetedikről. Hogy van-e más is vagy befejeztem, érdeklődtek olyanok, akik láttak, nem, azt hiszem, befejeztem, úgyhogy kilököm. Barbara elégelt meg engem először, mondta, hogy próbáljuk ki az erdőben ugyanezt, ott, ha ez egyáltalán lehetséges, tágasabb, van hely erre a nem is tudja, minek nevezze, lökdösődésre is, és én kelletlenül összecsomagoltam a díszletet. Így vittük le a porcelánt az elefántcsonttoronyból. Volt eredetileg egy történetem ehhez a sós-vajkaramellás süteményhez egy nőről, aki az ezernyolcszázas évek végén a Café Anglais vezető séfje volt Párizsban, és úgy főzött, hogy a párizsiak beleszerettek, szinte egész Párizs szerelmes volt belé, de ezt majd a következő alkalommal mondom el inkább, nem akarom magam megmakacsolásának történetét összekeverni ezzel a másik, gyönyörű történettel. Azonban erről a mai sós-édes kekszről mindenképpen beszélnünk kell, ez egy komoly dolog, kinézetre semmi különös, de a benne rétegelt textúrák és a só igazán élvezetessé teszik. A sóval tessék nagyvonalúan bánni, egy gondolattal több szükséges belőle, mint amennyit az ember elégnek hisz, az eredeti recept csak annyit ír, hogy “alaposan”. Alaposan tessék tehát meghinteni a süteményt sóval, és ezen az alaposságon idővel ízlés szerint szíveskedjen mindenki változatni, ebbe már nem akarok beleszólni.   (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 2.

A francia konyhát mindenáron meg akarjuk fúrni. Mindenáron. Azt mondta valaki itt, hogy szerinte a kezdetét Medici Katalintól számoljuk, dehogy számoljuk onnan, mondtam, de, hogy ő tanította meg a franciákat főzni, dehogy tanította, mondtam. Ő tette a villát az asztalukra, az igaz. De, mondtam, az első szakácskönyvet még 1290-ben megírták, az 1380-as Le Grand Cuisinier de toute cuisine pedig már hozta a mai Blanquette de Veau egyik változatát, mire Katalin megérkezett Firenzéből, a franciák már tudtak főzni, ezt elhiheted nekem. Hogy ne okoskodjak állandóan, mondta ugyanez az illető. Ja, ilyen fontos vitákban veszek részt mostanában. Medici Katalint én kedvelem egyébként, nem azt a nőt, amelyik már dühös volt és keserű és egyik-másik ismerősét megmérgezte és le is mészároltatta a hugenottákat egy óvatlan pillanatban, ami eseményről az Úristen, noteszába bosszúsan jegyzete föl, hogy: vérszomjas nő teljhatalommal, az egy nem jó ötlet. Én az üde nőt szeretem, amelyik az ezerötszázas évek közepének sötét Franciaországában arra gondolt, hogy rendben, ilyen környezetben nem lehet gyereket nevelni, kéne valami, ami lenyugtatja ezeket, de nem lőhetek beléjük Luc Besson miatt, és akkor meg mi legyen, akkor nyilván meghívom őket ebédre. Lenyűgöző volt az elegancia, melyet Medici Katalin Firenzéből magával hozott; kifinomult asztali modor, gyönyörű étkészletek, hímzett terítők, csipkézett asztalkendők, kézzel metszett kristálypoharak, gazdagon díszített ezüst evőeszközök érkeztek társaságában az udvarba. A fiatal Katalin olyasmit tudott, amit bárcsak én is tudnék: tömegeknek tálalta fel a haute cuisine menüsorait és a terítést művészetté fejlesztette, ezüst, üveg, csipkék, leomló drapéria, hát mondjon nekem egy éhes embert csillagom, aki nem szeppen meg rögtön, ha egy ilyen díszletben megetetik. Az egymással háborúban álló politikai frakciók ennek a nőnek az asztalánál ültek, ebből nem engedett, és amikor e tulkoknak beszélgetése gyanús irányokat vett, rájuk szólt a királyné, hogy fiúk, az, hogy én vagyok a királyné, az nem sokra jó, de mit beszéltünk meg, szépen tessék játszani a jelenlétemben. Később Katalin egy egész népnek főzött a „Le Grande voyage de France” kétévnyi, elszánt menetelése során, és a nép ezt jól viselte, megnyugodott, és ez mind megtörtént, dicsőséges volt, megváltozott tőle a világ. Sütöttem is ennek örömére egy Medici-kuglófot.
A mai körtés-mandulás receptről egyébként én határoztam úgy, hogy kuglófnak hívom. A tésztája nem egyértelműen kuglóf, de maga a koncept úgy jár, mint egy kuglóf, úgy beszél, mint egy kuglóf és úgy néz ki, mint egy kuglóf, így most legyen ez, és később még módosíthatunk rajta, ha el nem felejtjük. A süteményt a csokoládé, a körte és a kardamom uralják, ők, hárman nagyon jól megvannak együtt bárhol. Ezúttal adtam hozzájuk még mandulát, azt hiszem, jó ötlet volt, de nyilván ezt majd mindenki saját hatáskörben dönti el. Eredetileg a szeletek mellé vaníliavajat ajánlottak, megkóstoltam, de szerintem az édes máz tompítja a fűszerek ízét. A vaníliavaj vanília, porcukor és vaj egyszerű keveréke, ha valaki mégis kipróbálná.

(tovább…)

Írta: Keresztesi Judit
Nagyvárosi nő megosztaná rovat – 2014. június 14.
Fotó: Keresztesi Barbara és Keresztesi Judit

Először azt hittem, hogy, ha egy hónapig tűnődöm azon, mi történt velem az előző évben, az majd elég lesz, de amikor a hónap azokra a fényképekre kezdett hasonlítani, amelyeken csak egy fél ember látszik vagy lemarad a keze vagy fog valamit, de hogy mit fog azt nem tudjuk, pedig az lenne a fontos, akkor gondoltam, hogy kellene még idő nekem. Megnéztem a tengert Rijekában, de nem lett jobb, és én azért még megnéztem a tengert Triesztben is, hátha elszalasztottam valamit Rijekában, és még mindig semmi, vagyis nem is, rosszul mondom, annyi talán mégis kiderült, hogy nem tudok többé akármit kommentálni, úgy néz ki. És akkor meg mit tudok kommentálni, kérdezték. Hát, semmit, alighanem. Egy évad volt bennem kommentárokból, az szuper, mondták, de, hogy csak a tréfa kedvéért, mi lenne az új show, ha lenne, mi érdekelne engem, és mondtam, hogy ezen még gondolkodnom kell további ideig. Hogy, körülbelül hány tengert kellene még látni ahhoz? – akarták tudni. Nem tudom, mondtam, de nem is biztos, hogy tengerről lenne szó, lehet, hogy valami másra van szükség, így mentünk el múlt hétvégén Zágrábba. Ebben a városban, melyet Bécs mintájára annak ellenkezőjére építettek, pillantottam meg ezt a tündöklő nőt. Ez a nő az a nő, akiről hirtelen mindenkinek az jut eszébe, hogy oh, ez az a nő, amelyik a művészet egy pontján biztos, hogy le fogja venni a ruháját. A nő a külvárosban ült, a modern művészetek csúszdakijáratú épületében, és abban a témában volt otthon, hogy ki ő. Nem volt harcias, sem semmi, még tényleg, ruhái sem voltak, fuck female dignity, mondta, és uralkodott, fogadta a hódolatot, mely egy ilyen minden sejtjében édes nőt övez, aki tudja, hogy mit csinál, és tényleg tudja, nem csak az úgy tevést kínálja a nagyközönség elé, vagyis az észen levés illúzióját kelti, hanem komolyan észen van. Ott zokogtam a fölmasnizott, alku nélkül kitárulkozó gyönyörű oltárképek, az áhítatnak nyílt intézmények előtt, esküszöm, kész égés velem bárhová is elmenni. Aztán eszembe jutott az új évad témája: én. A fönti képen, és ha már itt tartunk, még néhányon itt, én vagyok sírás után, Zágráb városában, egy játszóruhában, mely még a von Trapp családi kórustól kerülhetett rám, azt hiszem, csendélet. Az új évad címét Jerry Seinfeld után költöttem, akitől kérdezték, hogy de mi legyen a neve a műsornak, és Seinfeld visszakérdezett, hogy mit várnak tőle mégis, a tartalma az, hogy humoristák autókban kávézni mennek és addig kelletlenkedett, amíg a címe is ez lett: Humoristák, autókban, kávézni mennek. Emberek porcelánból ételeket esznek, mondtam én, aztán mondták itt, hogy majd ha olyan népszerű leszek, mint Jerry Seinfeld, akkor adhatok ilyen hülye címeket a műsoromnak, most viszont legyen egy másik, és így lett a Nagyvárosi nő megosztaná. Heti kétszer ételek lesznek itt porcelánban, ebből nem tudok engedni, egyszer pedig valami olyasmi, ami eszembe jutott egyszerűen, és amikor a barátaim ránéztek, azt mondták, hogy hát, úgy érzik magukat tőle, mintha petróleumot ittak volna. Nekem azonban tetszik. Így heti háromszor: kedden, csütörtökön, szombaton, este nyolckor itt találkozunk. Ha bárki elhiszi, hogy tudom, melyik a kedd és hogy mikor van nyolc óra, azt ki kell ábrándítanom, de majd igyekezni fogok, ezt megígérem.

Kellemes hétvégét!
Judit (tovább…)