Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Szerdán kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok rövidebben írni, mire a kiadó elém tette Hemingway egyik mikronovelláját, annak teljes terjedelmében:

“Reginald Boltont nem érdekelte, hogy szerkesztője hosszúnak találja írásait, és “

Rögtön eszembe is jutott egy történet:
– Nem hívtam föl múlt héten. – szabadkozott. – Írhatott is volna. – felelte a férfi. – Csak azt tudtam volna írni, hogy nem hívom – mondta a nő. – Már megint. Itt van az. Egyetem. – verselte még hozzá, mintegy magyarázatképpen. Nézték egymást, az felhúzta a szemöldökét, emez bocsánatkérően felhúzta a vállait. Imádta ezt a férfit, még akkor is, ha az ragaszkodott az ötvenöt szavas terjedelemhez, szűkszavú volt és kimért és szerette a leveseket, nem mintha ez a tény bármit elvett vagy hozzáadott volna alaptermészetéhez. – Jó, akkor írja meg jövő héten, amit akar, de… – De egy hosszú levéltől többet kapna. – vágott közbe a nő. – Több mit? – érdeklődött a férfi. – Több szót. – Milyen igaz. – mosolyodott el a férfi.

Ma egy levessel tudok szolgálni, amelyet állítólag a férfi evett, mialatt a nővel beszélgetett. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Írok még valahová ezen a blogon kívül, (az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy a Kutyák és Lovakba), és múlt héten Pozsonyban tanácskozott egy (az egyébként New York-i illetőségű Kutyák és Lovak szervezte) írókongresszus egy valamiféle irodalmi pallóról, amin az ember átmehet önmaga túloldalára. Sokféleképpen lehet erről a rendezvényről beszélni, például rögtön úgy, hogy van Pozsonyban egy étterem, mellette egy emeletes ház, a két épület falát öntöttvas gallyakkal és virágokkal díszített szecessziós ívek kötik össze. Virágok fonják körül a félholdívben felszökő Kerthelyiség feliratot is a bejárat fölött. Itt minden úgy van, mint hajdan, amikor az éttermet építették, minden bájos, fess, de belül előfordul azért, hogy a törzsvendégek hajnalban vécépumpából isszák a sört és egymás sapkájába hánynak, bár, nincs kizárva hogy ilyenek azokban a régi időkben is megtörténtek, melyeket mi most áhítattal emlegetünk. Egyik éjjel ott üldögéltem a megfordított székemen az első asztalnál, közvetlenül a vaskorlát mellett, és államat a szék támláján nyugtatva, lenyűgözve hallgattam egy beszélgetést. A hallgatózás csak félig volt az én hibám, a férfi és a nő olyan közel ültek le hozzám, hogy a nő karja majdnem az enyémhez ért, és én végig igyekeztem inkább a pincér cipősarkának csikorgására figyelni, aki a vendéglő mélyéről hordta ki a sülteket és kenyeres kosarakat a teraszra. – Tudja, mit imádok magában? – kérdezte a férfi. – Nem. – vágta rá a nő, a férfi erre lehunyta a szemét, és így maradt, egy gondolattal talán tovább is, mint akarta. – Én értem magát. – szólalt meg bátortalanul a férfi újra. Elejétől a végéig értem, játszani tudok magán, mint egy hangszeren, friss ütemek, dallamok jönnek ki a maga száján, az ujjain, és ez tőlem van, maga olyan, mint egy gyönyörű hárfa vagy zongora, amihez én érek jól egyedül, nagyon finoman, etűdöket komponálok, olyanokat amilyeneket még soha nem hallott senki, és játszom, édesen és szomorúan és vidáman és haragosan, és maga meg, ahogy megszólal, érződik az egész térben, mindenfelé. Kiárad az ablakon. A nő fölnézett. – Jövő héten hívom. – mondta, majd fölállt, és kiment a vendéglőből. A jelek szerint ebben a helyiségben a nők számának nem volt szabad megváltozni, mert amint az előző távozott, egy másik tűnt föl az étterem bejáratában. Körülnézett, megakadt a szeme a söntés mögött magasodó tálalószekrényen, melynek tolóüvegébe indákat meg trópusi virágokat marattak, és amely előtt most egy csoport amerikai újságíró tolongott, s ezek az írók ebben a pillanatban felüvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Aztán ez az újabb nő meglátott engem, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem ő érkezett korábban, nem kell itt egyedül várakoznia, meglódította a retiküljét, amely szépen kiszámított ívben közeledett, és az asztal alatt, az egyik lábnak támaszkodva nyugodott meg pontosan. Ez a tekemutatvány a magánszáma, amivel egyébként az idegeimre megy, de ő ezt részemről fellengzősségnek tartja, s mint ilyen nem érdekli. – Kegyed jött a Répák és Krumpliktól? – lépett oda hozzám. – Ja… én. – bólintottam, és fölemeletem a kabátomat a székről, hogy leülhessen. Minden konferencia igazi hozadékáról, a folyosón történtekről beszélgettünk, meg arról, hogy ez az egy étterem van a városban, ahol a füstölt húshoz uborkamártást adnak, és vallásosan lehet bízni a vasárnapban, hogy akkor itt disznó lesz, mellé mustárszósz meg állítólag bukta. Ekkor kihozták a tejszínes krumplilevest, amiben a kakukkfű friss marad és a zöldségeknek is alig esett bántódásuk a főzés közben. Adtak a leves mellé egy tésztában kisütött körtét, melyet középen kivájtak, és cukros-mogyorós-szegfűborsos vajjal töltöttek meg. És úgy is mint a Répák és Krumplik felelős írója, megkerestem ennek a körtének a receptjét, tessék parancsolni.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná

A szilvás clafoutis titka a mértékletesség, a sok fahéj, sok szilvalikőr nem tesz jót neki, de egy csipet fahéj és egy kanál szilvalikőr az őszi desszertek élmezőnyébe emeli, én így látom. Hogy jár-e hozzá történet is, és persze, jár, bár eredetileg másra számítottam, egy útleírásra, amiből csak egy amolyan félig szilvás elbeszélés lett, ebben egy szomszédos országban állunk egy fogadáson. Azért vagyunk ott, mert egy porcelángyár megújult, ide voltunk hivatalosak, és ahogy egy elefántcsonttorony a porcelángyárban szokta illedelmesen, a jó hírre langyos, édes pezsgővel koccintottunk és kissé kihűlt töltött káposztával disznóztuk le blúzainkat, ki-ki a magáét természetesen. Ekkor megnyitották a desszertes pultot, és ott sorakoztak ezek a sütemények, lila tortácskák, megkenve margarinkrémmel. – Szilvásak. – mondta az asztal mögött álló szakácsruhás fiatalember. – Szilvaszín ízük van. – állapítottam meg az első falat után, megkértem aztán a férfit, hogy tegyen a megmaradt darabra egy kis tejszínhabot. – Kérem. Most jobb?

A szilvás clafoutis tulajdonképpen szilva, szilva hátán, fahéjas palacsintatésztában kisütve, meghintve porcukorral. A névétől nem szabad megijedni, a receptből körülbelül tíz perc, míg összeáll a desszert, és negyven perc alatt készre is sül. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

A fügés szendvicsről van egy történetem, ami olyan megint, mintha én találtam volna ki, de hát minden történet többé-kevésbé ilyen, különösen azok, amelyek megtörténtek. Álmomban intettem valakinek. Megígértem, hogy hamarosan újra találkozunk, aztán kisétáltam egy óriási szakadék fölé, álltam a semmin, tekintetemet végigjárattam a túloldalon magasodó sziklákon, majd nyugodtan elindultam feléjük a levegőben. Később csakugyan találkoztunk, a férfi rám nevetett, kérdezte, hogy mit csinálok, én mondtam, hogy a szavakra várok, amelyek bennem vannak, de ráérek tulajdonképpen, nem akarom sürgetni őket, azt amúgy sem nagyon szeretik. Ő erre kihúzott egy széket, leült, és azt mondta, hogy szerinte a szavak jó helyen vannak nálam. Ebben igaza lehet, gondoltam, én is inkább efféléket bíznék magamra, mint komolyabb dolgokat. Ekkor egy zsiráf lépett az asztalunkhoz. Csokornyakkendőt és frakkot viselt, csészékben hozott teát, fügés szendvicset és szilvás süteményt tett elénk. Majd egy majom jelent meg, rámutatott a szendvicsre és azt kiabálta: ide vele! Add ide azt nekem! Most, azonnal! Add ide szépen. Odanyújtottam a szendvicset, a majom pedig azonnal a szájába tömte, komótosan behajtogatta, míg már csak a salátalevelekből lógott ki egy-egy darab, tekintetét végig rajtam tartotta, aztán alig érthetően, mert a szájában már nem sok hely maradt, valami olyasmit kérdezett tőlem, hogy: – Egy férfi, egy zsiráf meg egy majom a bárban, ez valami vicc? Nem, dehogy, nem ezt kérdezte, az túl jól megírt álom lett volna. Valami furcsát és érthetetlent mormogott, aztán még beleállt egy dézsába és kinyitott egy miniatűr sorompót is, de ez már tényleg nem fontos. Később – ébren – elkészítettem a szendvicset. A szárított fügéhez kéksajtot, salátát és majdnem áttetszőre szeletelt füstölt sonkát adtam, nagyon finom lett, ezzel azonban nem szeretném azt állítani, hogy a receptet én álmodtam meg. Mindössze arról volt szó, hogy jókor, jó időben álmodtam róla. A szilvás süteményről majd szombaton hallunk részleteket. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Eszembe jutott Zelma levele Bécsből, rögtön azután pedig eszembe jutott az ő baszk tortája, és elmosolyodtam, bólintottam, csak úgy magamnak, aztán fölemeltem a fejemet és rámosolyogtam a gyönyörű sárgaréz csillárra, a csillár öt kristály kelyhére, és akkor mondtam, hogy én az európai felvilágosodás tisztelője vagyok, ugyanaz a szisztéma van a fejemben, mint Goethének vagy Mozartnak, nem kell nyugtalankodni. Azt nem tudom, hogy egyáltalán aggódott-e bárki bármennyire is a fejemben lévő szisztémák miatt, mindenesetre az asztal körül ülők elnevették magukat. Később jónak láttam elmesélni azt a történetet, amelyiket a levélben olvastam. Hogy Zelma még fiatalkorában beleszeretett egy férfiba, aki a Bécsi Egyetemen tanított, ezüstveretes sétabotot hordott és naponta kétszer váltott inget, az egyiket reggel vette föl, a másikat este. Zelma sütött neki egy baszk tortát, abból ettek vasárnap délután a biedermeier bútorral berendezett, virággal díszített szobában, aztán már útban kifelé, az ajtónál a férfi egyszer csak megfordult, és azt mondta Zelmának szigorúan: – Maga az enyém. Ezt vegye tudomásul. Tudomásul vettem, felelte neki Zelma vidáman. Jöjjön be az irodámba szerdán, kérem. Bemegyek, kérem. És legyen nagyon szép. Szép leszek, kérem. Imádjon engem, kérem. Imádom, kérem. Hozzon ebből a tortából, ha marad. Hozok, kérem.
Éppen egy tortára volt szükségem. Ami nem soklapos vagy egyéb, bonyolult dolog, egy szimpla torta, finom, inkább pite, mint torta, egy tortának látszó pite, ezért jutott eszembe Zelma. Ez a baszk torta az egyszerű sütemények közé tartozik, mint a rácsos pite, de a tésztája elsőrangú, nem viccelek, ezt érdemes más pitealapnak is meggyúrni. A tortába cseresznyedzsemet vagy szilvalekvárt kennek, és hogy harmadnapra sem szárad ki, azt a vele együtt sütött sűrű vaníliás mandulakrémnek tudhatjuk be. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Van-e ideje, kérdezték e sorok írójától, és ő azt válaszolta óvatosan, hogy az attól függ. Ült és az orrnyergét masszírozta, bárki láthatta, hogy ráér, ő mégis azt állította, hogy nagyon elfoglalt, olyan az időbeosztása, mint az elnöké. Melyiké, kérdezték, mintha ez fontos volna, tetszőleges elnökről van szó, felelte az illető elégedetten, hogy ilyen könnyedén sikerült más irányba terelni a szót, válasszanak egyet, és azé. Szóval, hogy ráér-e, mert itt van egy nyúl. Mit keres itt egy nyúl, lepődött meg, a szomszéd nyula jött-e át, mondták, hogy azt kétlik, bár nincs rajta bunda, nehéz így megismerni, de valószínűleg ez egy másik lesz. Ja, akkor érti, bólintott, egy nyúl, az komoly dolog, tette hozzá komolyan. Azután fölállt és megkereste a nyulat, melyet ő rendelt korábban, s amelyről rögtön azután megfeledkezett. Azt látom e sorok íróján, hogy mostanában kicsit másként viselkedik, fölfogása szerint jobban, mert fesztelenebbül, ahol fesztelenségen valami alapvetően (de közelről meg nem határozottan) művészit ért; hogy ellazázik dolgokat. A nyúl egyébként ott hevert a pulton. Egy elegáns fogást képzelt belőle főzni, ami nem olyan egyszerű feladat, a nyúl különbözik más húsoktól, egyhangúbb, szárazabb, mint a többi, gondolkodni kell rajta, nagyon kell akarni, hogy legyen belőle valami. Jót tesz a nyúlnak például, ha zsályaleveleket sütnek ki olajban hirtelen, és meghintik ezzel az aromás, haragoszöld chipsszel. A sült zsálya nem céltalanul gyönyörű a nyúlon, fedezet is áll mögötte, megvan benne a szükséges képesség és erő, támogatja, kiegészíti a sültet s összeköti a zöldfűszeres, sima szósszal, melyet a húsléből készítenek, majd a nyúl mellé tálalnak föl. A lábasban sült nyúl kifinomult étel, szépségében belső értékei ütköznek ki, a legjobb nyúlrecept e sorok írójának emlékei között. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 6.

Az író berontott a szomszédba. Indulatosnak tűnt, nagyon kellett volna neki egy történet, ilyenkor nem akadt nála kibírhatatlanabb. A barátja nyakig ült a munkában, az íróra pillantott, látta, hogy dühöng, nem érsz rá most erre a mérgességre – mondta neki, és fölmutatta két ujját, jelezve, hogy az írónak két perce van, aztán mennie kell haza. Mondta az író, hogy van neki egy menüje, ami úgy sikerült, hogy árulni kellene, de nem akar hozzá hülyeségeket írni, sem bonyolult, szürrealista metaforákat ezúttal, sem semmit, csak el akarja mondani, hogy mennyire fantasztikus ez a két fogás, így egymás után. Legszívesebben leírná azt, ami hirtelen eszébe jutott, bár látszólag a menühöz nem sok köze van, hogy valamikor egy férfi nyit majd be egy ajtón. Finom mozdulatai lesznek, halkan nyomja le a kilincset, és ül majd egy nő a férfi előszobájában, aki nem néz föl, nem is veszi észre, hogy jött valaki. A férfi elbizonytalanodik, hogy bentebb menjen most egyáltalán vagy ne, mit csináljon, ezen tűnődik, aztán csak elhatározza, hogy ráköszön a nőre, helló, mondja. A nő ekkor ráemeli a tekintetét, és elmosolyodik. A férfi egy kis csomagot tart a kezében, valami ebédfélét, azt hiszi a nő. Milyen szép keze van ennek a férfinek, gondolja majd, vajon mit hozott, hogy mit szeret ebédelni egy ilyen férfi, ezt próbálja kitalálni, és, bár tudja, hogy ennek valószínűsége alig valami, nincs is talán, mégis úgy képzeli ez a nő, hogy a férfi abból a bisztróból jött meg éppen, amelyiket ő nagyon szeret, és amelyikben nem ijesztgetik fölöslegesen az embert; ott csirkét adnak, meg palacsintát ebédre. De, a csirkébe puha sajtokban elkevert bazsalikomot töltenek, aztán a hús alá egy fehér, citromos-sós krémet simítanak, erre ültetik a sültet, a csirkemelleket áfonyaszósszal öntik le. A szószba hagymát vágtak korábban, és egészben hagyták benne a gyümölcsöket, így a tányérokat apró, vörös gyöngyök ragyogják be. A vajas palacsintákba pedig narancskrémet halmoznak, ekkor gyengéden félbehajtják a tésztácskákat, majd a sütőben felduzzasztják a habot, szépen meghintik porcukorral, és azon a helyen ilyen ismerős a menü, egyszersmind soha nem látott, elképzelhetetlen, de mégis létező, ilyesmi lehet annak a férfinek a kezében, aki be fog lépni nem olyan sokára azon az ajtón. Megy ez – állapította meg az író ekkor szórakozottan, és már kint is volt a folyosón. A szomszédban a barátja arra gondolt, hogy valahogy vissza kell szereznie a lakása kulcsait ettől az írótól. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 1.

Padlizsánban nem vagyok igazán otthon, amit ismerek belőle, azt unom, amit nem ismerek, meg nem akarom megismerni, ilyen maradi gondolkodásom van bizonyos esetekben. De, ahogy a napok teltek, egyre kezdett nyomasztani engem az a zsák padlizsán, melyet valakik, nem sokkal korábban a Nagybanin vásároltak, és aztán diadalmasan bevonszolták a dolgozószobába, s bependerítették az egyik könyvespolc alá. A padlizsánt állítólag nem lehetett ott hagyni. Nem tudtam, ezt hogy kell érteni, nyilván, mert duzzogtam és ilyenkor aztán föl nem tudok fogni semmit; hogy a padlizsán az követte az illetőket a kocsiig és ott dulakodni kezdett, és addig-addig, amíg be nem ugrott a padlizsán egyszer csak a hátsó ülésre, és be is kötötte magát, úgyhogy már nem volt mit tenni, és ráncigálták kifelé, de az meg kapaszkodott s talán a fogai között káromkodások is kiszűrődtek, és ez nem volt elegáns, úgyhogy inkább elhozták, vagy mi a fene történt? Nincsenek jó tapasztalataim a padlizsánnal. Krémet lehet belőle keverni és el lehet rejteni ételekben, hogy ne tűnjön föl senkinek és lehetőség szerint érezni se lehessen, mert egy kis ütést mér minden harapás végén az emberre, a padlizsán megbosszulja magát. Mennek a dolgok rendben, és az utolsó élmény egy enyhén fémes íz, mely felnyilall az orrba. Amit nem tudtam, az az, hogy a padlizsán orrba vágását teljes egészében kioltja a kéksajt, amire ezek a franciák jöttek rá megint és, hogy a padlizsánnak van egy olyan kellemes íze így, orrba vágás nélkül, mint a kaviárnak vagy az osztrigának, ha valaki szereti az ilyesmit. A padlizsános pite olyan, mint egy reggeli hasé, vajastésztába töltött zöldségek és fűszerek rétegei alkotják, a tökéletes falat részeként olívakrém, póréhagyma, burgonya, bazsalikom, kétféle sajt és grillezett padlizsán rétegződnek egymásra. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. július 29.

Abban a szállodában ebédeltünk, amelyiknek a terasza egy nagy sakktáblára emlékeztet. A teraszról egy dombra nyílik kilátás, a domb mögött egy másik domb következik és azután megint egy másik, a dombok így sorakoznak föl szépen, tisztelettudóan, hogy a szállóvendégek aztán a dombok díszsorfala között gyönyörködhessenek a szomszédos falu háztetőin megcsillanó napsugarakban. Akkoriban, amikor a szálló megépült, gyógyulni küldték ide a pestieket, akikről azt mondták a szálló orvosai, hogy fölösleges időkidobás mind, mert úgysem érdekli őket más, csak a szakács főztje, meg a jazz. Én egy salátát rendeltem. Volt nálam egy napló, egy nő naplója, aki a háború alatt járt ezen a helyen, innen, ahol most én ültem figyelte a terasz eseményeit, legalábbis úgy tett, mintha azokat figyelte volna. A többiek azt hitték, hogy azt nézi, ahogyan a pincér mozog. Úgy tűnt, az köti így le a nőt, ahogyan a pincér hordja az ételt, mintha álomban suhanna, örvénylő mozdulatokkal, tetszetősen, ha kell, súlypontját elegánsan a sarkára helyezve, azután meg átgördülve a lábujja hegyére, és kitalálja, mi lesz a vendég óhaja és már előre kihozza, ez a magánszáma, néha meg is tapsolják, olyan jó ebben. De a nő nem ezt az ügyes pincért figyelte, hanem egy ajtót, ahol nemsokára meg is jelent egy férfi, felé indult el, a nő szégyenkezés nélkül feküdt egy kockás takaróval beborított nyugágyon, hanyatt, összekulcsolt keze a tarkója alatt, a térde fölhúzva és gyönyörködött abban, ahogyan a férfi közeledik. A férfi rámosolygott és boldogság öntötte el és a nő szerette, ahogyan a férfi lehajol hozzá és az ő arcához közel mond neki valamit, ujjai a férfi száján bolyongtak eközben, és ezerkilencszáznegyvenet írtunk ekkor, úgyhogy a többieket meg körülöttük kiverte a víz, de ezek ketten nem törődtek semmivel, hagyták, hogy nézzék őket, sőt, örömmel fogadták a kíváncsi pillantásokat… ekkor lépett az asztalunkhoz az a pincérnő. Kelletlenül pillantottam föl, engem érdekelt, hogy hova vezetett ez az ujjbolyongás, de a pincérnő szigorúan nézett ránk, az egész asztaltársaságra úgy, ahogy voltunk, majd megköszörülte a torkát és azt mondta – A kaja elkészült. Az arcomon megrándult egy izom, de félúton lemondtam a grimaszról, mely a vonásaimra tolakodott, ha elkészült, hát elkészült, gondoltam, akkor, hadd nézzem azt a salátát. A tányéron apróra vágott káposzta hevert, szorosan mellé reszelt répát szórtak, és azt követte a hagymakarikák oszlopa, tehát a kaját földarabolták, ez igaz, és meg is öntözték valamivel, vagyis elkezdődött a kaja, de direkte elkészültnek, nem is tudom, nem látszott. A nyers zöldséggel semmi baj a világon nincs,  de, ha tehetném, akkor úgy változtatnék ezen a recepten, hogy vennék egy nagyon szép húsdarabot, ahogy magamat ismerem, szűzpecsenyét választanék, csíkokra vágnám, hirtelen átsütném, vigyáznék, hogy a leve benne maradjon, rántottát is készítenék, majd egy gyümölcsös mártást, mely méz, szójaszósz és mangólekvár igen egyszerű keveréke. Végül összesütném ezeket a gyönyörű zöldségeket, először a káposztát, azután a répát és a hagymát is egy-egy percen át, mindent életben hagynék, de megkövetelném, hogy összeszokjanak. Végül tortillába csavarnám őket, és úgy adnám oda. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná
2014. július 26.

Wang Ling – Elveszett gyermekek (Kepes György Művészeti Központ, Eger – Szegmens9 Kortárs kínai művészek kiállítása)

         Hogy hogyan tudnám ezt a történetet úgy megírni, hogy én is benne legyek, mit benne, én legyek a főszereplő, ne hős, addig nem akarok elmenni, de legalább egy narrátori munka kinézzen, egy útleírásról van szó végső soron. Eger. Egerről. Eger történelmi városunk. Elfoglalták a kínaiak. Mondaná rögtön itt bárki, hogy alighanem a törökök lehettek azok, de én erősködnék tovább, hogy török nem is van már ott kispofám, kínaiak ezek, láttam a saját szememmel. Innen hátulról, a reptér felől, Eger egy kávéivásnyira esik, egy hosszúkávéról van szó, úgy tessék az időt számítani. Egerben, a Bazilika mellett négyhetente rendeznek régiségvásárt, vasárnapokon, ilyenkor két század személyes tárgyai kerülnek elő, és ezekből, mint a kávézaccból, olvasni lehet. Intim részleteket tud meg az ember korábban élt gazdag és szegény emberekről, olyan a tér, mint egy óriási bulvárlap. Tehát, gyanútlanul kanyarog a régiségek sora völgybe le, hegynek föl, és ennek a végtelennek ható, vadregényes piacnak végén áll az a ház, a kortárs művészet csarnoka, ahol meg a jövő csinálása folyik. Ennek a két idősíknak találkozása olyan szép, szimbolikus, hogy az ember csak úgy, elneveti magát s át is lépi a jövő küszöbét, önkéntelenül bemegy az épületbe, és én például innen tudom, hogy a kínaiak már a Kepes Központban vannak, csillagom. Egy igazán szórakoztató kiállítást építettek be oda, egy szinte kalandparkot, minden hamisítatlan kínai, a tiszta kínai kortárs művészet viccel, ahol csak viccelni tud, korlátokon belül határtalanul. Ennek a megjegyzésnek hallatán a tárlat kurátora biztosan kiabálna velem, de csak, hogy történjen valami, hogy valamivel elüsse az estét, és én aztán megnyugtatnám, hogy éppen ez a relatív határtalanság a lényeg, emiatt lehet itt minden szellemes. Nekünk pedig a humor, mint egy falat kenyér, úgy kell. És, ahogy ott állnánk és csodálnánk a fényes, merev műanyag-drapériákat, melyek szépen végigfutnak a bútorokon és olyan lágyan omlanak alá, mint a szomorúfűz ágai, arra gondolnék, hogy ezt én megírnám szívesen egyszer, és, mivel az útra összeválogatott zene a fülemben éppen akkor váltana a Passengerre, magamat ismerve azt is hozzátenném gondolatban, hogy valaki adhatna kölcsön ennek az Iggy Popnak már egy pólót. Aznap kínait ebédeltünk, a dramaturgia kívánta így, a helyi plázában történt, szeretném, ha köztünk maradna. Viszont eszembe jutott, hogy ismerek egy összesütött salátát, egy indiai tanította nekem, neki egy kínai mutatta, és a tortillát hozzá mindig a szírtől hozzuk, kivéve, amikor a töröktől. Ökumenikus tehát, és az alapanyagai gyönyörűek. Az íze pedig kiváltja belőlem azt a gyöngéd beszédet, amit csak ritka, szépséges, fűszeres, átforrósított kínai saláták szoktak, de erről majd kedden hallunk bővebben.  (tovább…)