Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

     Mikor beléptem a kávéház hosszú, keskeny helyiségébe, kissé meglepett a nyüzsgés, négy vagy öt asztalnál is ültek, de napfényhez szokott szemem mindössze homályos csoportokat látott és így nem néztem körül alaposabban, csak odaléptem és letelepedtem az asztalához. Nem köszöntem rá, úgy tettem, mintha minden figyelmemet lefoglalná a kesztyűm, ujjanként lazítottam meg, egy-egy apró húzással, aztán ugyanígy a jobb kezemen is, közben a látásom tisztulni kezdett. Észrevettem, hogy a szemközti asztalnál az ismerős festő és rajzoló egy társasággal ül, barátságosan sanyargatott egy vendéget posztmodern képzeletével, a mellettük lévő asztalnál zongoristák beszélgettek a tangóról. Távolabb a fal mellett pedig egy színész ült egy fiatal nő mellett, akivel gyakran összenevettek.  Az asztalra könyököltem ekkor, rendelnék valamit, ez jutott eszembe, “Közben torta is (szün!) akad a konyhában tejszínes (szün!) Az étlapot, az étlapot, legyen szíves” – dudorásztam – nem tudok olyat, amit kért, szívem – emeltem váratlanul a tekintetem a férfire. Rá is mosolyogtam, nem, mintha ettől bármennyire enyhült volna a szép, vonallá szorított ajkak szigorúsága. – Múltkor megpróbáltam, és akkor is finoman, a sarok körkörös mozgásával a parkettba akartam passzírozni az egészet, bornírt lett, és nem azt mondom, hogy most nem próbáltam meg, mert azt nem lenne helyénvaló ilyen nyíltan a szemébe mondanom, inkább tételezzük föl, hogy nem óvatosan, mert már semmi óvatosság nincs bennem, hanem ellenszegülés nélkül, profán félénkséggel tök mást csináltam, mint amit kért. Elégedett? Egy bisztrómenüt szerettem volna összeállítani, ami után nem gondolkodik az ember még valamin, egy falaton, hogy csalódottságát leplezze, hanem boldog lesz és hazamegy és nem lóg ki a háta egész délután a hűtőszekrényből. Ilyesmit képzeltem el, és úgy láttam, pontosabban az jelent meg előttem, hogy az évnek ebben a szakában egy halmajonézes, friss, zöld szendvicshez jól illene egy magasra emelkedő, rezgő csokoládéfelfújt, és amikor kihúztam a felfújtat a sütőből gyönyörű volt és csakugyan magas, és a szendvics üdezöld alkatrészeit lepuhította, harmóniába rendezte a két-két marék bazsalikomlevélből, tárkonyból és metélőhagymából kevert halkrém, és én láttam, hogy ez így jól van. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

         Kitavaszodott, gondoltam. Rosszul mondom. „Mindjárt itt a tavasz”, ezt leírta valaki, valahol, és megtetszett. De, csak nézzek ki az ablakon, mondták, és ki is néztem, és láttam a tükörjeget, talán még a hajamat is megigazítottam benne, de nem érdekelt, én már készen voltam a téllel, és úgy tettek egy darabig, mintha együtt éreznének, de aztán csak a februárt engedték meg. Hogy az még a képzelet határán belül mozog, addig mehetek, az odáig terjedő szakaszon foglaljam el magam bármi szezonálissal nyugodtan. Kérem. Valentin, jó lesz?:
         A nő a sarokban ült egy kisebb, kerek ebédlőasztal mellett, a napjáról számolt be szépen és érzékletesen, volt egy ritmusa a levélnek. Először egy egyszerű szót használt, ezt egy kérdés követte, melyre nem várt választ, aztán megint egy apró, megindító íve keletkezett a történetnek, a nő értett a drámához, ha valamihez értett, az bizony a dráma volt… Aztán kért valamit. Valami marhaságot kért, általában, hogy a másik néhány percig elbűvölten olvassa, s ekkor a meglepetéstől fölnevessen, ritkaságszámba ment, ha nevetett, a nő pedig szerette, ha nevet és ezért nem tartózkodott a túlzásoktól: – A mértékletesség nem jellemző a csodára. – vonta meg a vállát – Éppen ez a lényeg.
Már a desszert következett, egy kis Napóleont hoztak ki, éppen egy falatot, amelyben ostyavékony, ropogós választóvonalak különítették el a körtekrémet az alul tündöklő vaníliától. A zárótallérokra porcukrot égettek, így a falat üde volt és emlékezetes, nem igényelte a folytatást. – Csak egy eszpresszót, legyen szíves. – mondta a nő halkan. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

          Nézzünk akkor egy előételt, melyért huszonnégy dollárt fizetnek New Yorkban – írom le. – Ennyit az irodalomról – gondolom bosszúsan. A harmadik csészét is fenékig ürítem a felvizezett teából, aztán egy sütemény morzsáit kezdem fölszedegetni, közben belebámulok a kanna alján sötétlő tóba. A tea kicseppenő sárga foltokat hagy körben a papírlapokon, amíg a szem ellát, ledisznózott könyvek hányódnak szanaszét. Egy üzenet áll kinyitva előttem, egy kérés vagy micsoda: – Kellene nekem egy történet – írja az illető – mindegy, miről – mondja. – A darab kezdődjön egy kis bajjal, melyet mindjárt bonyolítson egy nagyobb… pregnánsan, szikáran de óvatosan. A baj nőjön meg, sőt adódjanak hozzá további bajok, heverjen minden romokban nyugodtan, a cselekmény egy katasztrófában tetőzzön, aztán minden oldódjon meg úgyszólván egy mondat alatt, melyen én – érti itt az üzenő önmagát – sírósra röhöghetem magam. – Erre mit tudjak én neki válaszolni? – kérdezem ezt magamtól, mástól nemigen tudnám, hajnali három óra van. A huszonnégy dollárt egyébként az articsóka-majonézszósz hors d’oeuvre-ért kérik New Yorkban, jogosan. Az articsóka szíve csodálatos, a védő pihék alatta tündöklő és gyönge, csak a szív és a szív közeli hús, pontosabban a levelek mint kis kanalak végén függő finom milliméterek ehetők belőle. A telezabálás egészen egyszerűen nem jöhet szóba: az articsóka egy társasági előétel, hárommondatonként egy falat. Kevés vízben érdemes megpárolni, együtt a fokhagymával, ahogyan a receptben írom. A párolt fokhagyma azután a majonézbe kerül, a szósz, amely az articsókát kiegészíti a citrommal és reszelt citromhéjjal lesz tökéletes. Adtam föl hozzá egy desszertet, kérem, értse meg mindenki, nem volt más választásom, nincs most érkezésem ennél bonyolultabb édességre, már így sem alszom, ez pedig itt hetven másodperc alatt készült el. Egy csokoládés mikrohullámú desszert, tessék nyugodtan kipróbálni, a maga nemében egészen kitűnő. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

         Az asztal hosszú volt és aránytalanul keskeny. Angol filmeken látni ilyet. Egyik végében ült a ház asszonya, a másikban az ura, az asztalon gyertyával világítottak, az aranyszegélyű, csontszínű porcelán tányérok mellett kis névjegykártyák jelezték a vacsoravendégek helyét. A kártyák is csontszínűek voltak, s az aranyszegély ugyanolyan enyhe ívben keretezte a kartonlapokat, mint a tányérok szélein körbefutó girland. A meghívó aznap reggel érkezett, a nő nem akarta átvenni, nem akart eljönni, tudni sem akart semmiről, hónapok óta nem járt ilyen helyen, akkor kikapott egy asztalszomszédot, aki annyit értett a humorhoz, mint Iván Karamazov és különösen olyan pillanatokban savanyodott be, ha valaki félbeszakította. Enyhe nyomásra ült most ennél az asztalnál mégis, a többiek erősködtek: te jóságos atyaúristen az égben, ezektől kapsz vacsorameghívást és csak állsz itt. Az igaz, hogy a háziak gondosan tervezték meg a menüt azon a múltkori helyen, hors d’oeuvre, hideg fogas, steak, sajt, gyümölcs, végül háromféle torta és eszpresszó következett, de a nő akkor is érezte, hogy ez most más, és ha itt megjelenik ez lesz: baj.

Alighogy helyet foglaltak a vacsoravendégek, nyikorogva kitárult az ebédlő nehéz tölgyfa ajtaja. Mindenki kíváncsian fordult a hang irányába, a hátul ülők a nyakukat meregették, szerették volna már megpillantani az előétel apró tálcácskáit, de csak két termetes tál közeledett, az egyik az asztal egyik végében, a másik a másikban állapodott meg. – Tessék, tessék – kínálta a háziasszony a nőt, aki balkéz felől, mellette kapott helyet. – Nem hordatjuk körül, csak úgy magyarosan szedjenek, gondoltuk, így jobban fog esni maguknak. A nő hitetlenkedve merített egy kanállal a híg lére eresztett borjúpörköltből, majd továbbadta, most vette észre csak, hogy két másik tál is előkerült időközben, csipetke volt bennük, kénytelen volt abból is kérni egy falatot. A kifinomultabb ízekre előkészült társaság hitetlenkedve bámulta a pörköltet, némelyikük arcszíne zöldre változott, így egyébként szépen harmonizáltak az uborkasalátával, amelyet kis porcióba rendezve, óriási ezüsttálcákról osztottak most a pincérek. – Hm – nyugtázta a történteket egy francia tanár. A tál csigalassúsággal haladt, majd amikor elért mindenkihez, akadozva elindult a beszélgetés is, többnyire arról, hogy a hors d’oeuvre minden bizonnyal kimarad, de, ami a vacsora hátralévő részeit illeti, még nem szabad elveszíteni a reményt. Kisvártatva leszedték a pörköltes-csipetkés terítéket, majd nyílt az ajtó, belépett két pincér, kezükben nehéz, kerek tányérokat egyensúlyoztak. Túrós csusza volt, szalonnával. – Mi a…– gondolta a nő. – Ezt bizonyára szeretik – fuvolázta, ezúttal a ház ura – mi édesen szoktuk enni, de gondoltuk, maguknak így jobban ízlik. Így olyan magyaros. 

– C’est ça. – szólalt meg ekkor egy író franciául – Permettez moi, monsieur, de vous passer le plat. – mondta, s átnyújtotta a tálat a mellette ülő magyar tanárnak, anélkül, hogy vett volna belőle.
– Avec le plus grand plaisir, cher ami. – válaszolta a szomszéd, kivett egy kocka csuszát, a többit továbbadta.
– Je n’aime rien autant que le toureauche tchoussa. – mondta erre a nő, a túrós csusza szót franciásan hangsúlyozva. Ettől aztán mindenki szárnyra kapott és átváltott franciára, volt, aki valóban beszélte ezt a nyelvet, mások azonban csak a Flight of the Conchords Foux du Fafa dalából idéztek, a nő a tanuljunk könnyen gyorsan franciául első leckéjét mondta föl, mert annál tovább még életében nem jutott. A könnyed, értelmetlen idegen beszéd finoman vert auvergne-i csipkét font a túrós csusza tál fölé. A ház ura enyhén vállat vont, úgy döntött, részt vesz ő is a beszélgetésben, majd odafordult a mellette ülő matematikushoz: 
– Sprechen Sie oft französisch unter sich? 
– Mit mond? – nézett a matematikus a nőre. 
– Hogy gyakran beszélünk-e magunk közt franciául? 
A matematikus lenyelt egy villára való túrós csuszát, mert ő ennél a fogásnál nem zavartatta magát, a háziúr felé fordult, és legelbűvölőbb mosolyával jelentette ki: – Nix dájcs.

Lefelé ballagtak a hegyről és azt mondták, hogy megvesznek éhen, de valami jót akarnának enni. A nő mondta, vagyis én mondtam erre, hogy följöhetnek egy körtés szendvicsre, de nem érdekel, le kell fényképeznem, miközben készül, mert el vagyok maradva a bloggal. A társaság érzelmeit ez a bejelentés sehogyan sem érintette, én pedig azt tudom elmondani erről a szendvicsről, hogy fotói sötétben készültek, ezért elnézést kérek, cserébe azonban a fogás hozza egy hors d’oeuvre színvonalát, benne a balzsamecettel meghintett hagymás zöld levelek íze csillapítja le a prosciutto, csirkemell, kéksajt és körte együttes markáns ízeit.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 16.

Az ajtóban csípőre tettem a kezem és azt mondtam, hogy nincs egy árva történetem. A bejelentés nem keltett olyan hatást, amilyenre számítottam, leginkább semmilyen hatást nem keltett, így kinyitottam egy üveg fehérbort. A probléma nem oldódott meg, de a kérdés feledésbe merült, s aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap, mialatt ez a kagylóétel főtt, kibámultam a konyha ablakán a szép parkerdőre, amely alattunk elterül. A kertészek egyenként törölték le a leveleket a választások napján, a pázsit is kapott egy helyes szasszont, az úttest tiszta volt, mint a patyolat. Az ausztrálok egyszer írtak egy országimázs reklámot a turistáknak: besamponoztuk a tevéket, kizavartuk a cápákat a medencéből, szóval, hol a francban vagytok. Még abban az évben meghívták Tony Blairt Canberrába, és ő a parlamentben azzal nyitotta beszédét, hogy idefelé a gépen elaludt, csak a reptéren riadt föl, hát én meg, hol a francban vagyok? – az a kérdés jutott eszébe hirtelen. Ez a kagyló annyi idő alatt készült el, míg mindez átfutott az agyamon. Úgy lehetett ez igaz, ha volt hozzá itthon minden, és a hozzávalók darabolva, megtisztítva rendben sorakoztak a konyhapulton, tehát elméletben mindenkit a Földön körülbelül negyedórára választ el ettől az ételtől. Ebben a fogásban semmiféle magyarosidegen nincs, legfeljebb a kagyló, de, ha átlépi valaki ezt a képzeletbeli határvonalat, akkor a másik oldalon úgy látja majd, hogy a szósz majdnem megegyezik a paprikás krumpliéval, kivéve, hogy adtam hozzá fehérbort, citromot, sáfrányt és édesköményt, de a kolbász és a hagymaalap ugyanaz, és ki gondolta, hogy ez az alaplé a kagylóval kiegészítve boldoggá teszi az embert. Senki. Senki nem gondolta. Ez a kagylótál, friss kenyérrel, egy próbát mindenképpen megér. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Legtöbbször bólintok, elmosolyodom és valami másra terelem a szót, de most, most a csésze mellé óvatlanul letettem a kiskanalat, és azt feleltem: kétszer. Reggel egy turmixot és később, valami bonyolultabbat. – Jó, de mikor eszel? – kérdezte. – Reggel – ismételtem meg – és koradélután egy menüt, ez amolyan kiszámított… – De mikor eszel? Rámosolyogtam, nem érdekes – mondtam. – Jól vagytok? – kérdeztem. Egy nagyon rövid novella után kezdtem kutatni a gondolataimban ma estére, és eszembe is jutott egy férfi, aki palacsintát sütött reggelire, rárendezett egy marék áfonyát és mézet tett mellé. A nő egy finom mozdulattal átnyúlt a pult fölött, a szoknyája szegélye meglibben. Később, az udvaron a férfi kezeit az ő kis kezeibe fogta és úgy melengette a meggémberedett ujjakat. A férfi a szobában képeslapot rajzolt neki, egy fa és azt hiszem, egy lila madár, talán egy pinty lehetett az elején. A nap végén egymásra néztek és kérdezték, hogy most mi legyen velünk? Üljünk itt hosszan és szóljunk, ha a másiknak valami beragadt a fogai közé és meséljünk történeteket. Így is lett. Nem bánták, ha kétszer hallottak valamit, arra gondoltak, szeretik, ahogyan a másik meséli ezt a történetet. A férfi holtfáradt volt, a nő leült, ölébe vette a lábát és kifűzte a cipőjét, a férfi pedig fölvette azt az apró-mintás ingét, amelyikben a nő olyan szépnek látta.
Amikor a megbeszélésről hazaértem, már csak azt tudtam tenni, mint amit nagyanyám, ha nem volt a kamrában semmi. – Nincs itthon semmi – mondta – csak egy kis cukkiniszuflé lesz csillagom, meg kacsa, karamellizált répával és körtés csokoládés lávatorta. Nagyanyám tudott menüt komponálni, az ilyen adottság úgy látszik, generációt ugrik, és a nagy orr is, ugyanúgy. Az én szuflém ezúttal nem jött föl olyan szépen, de belül bolti, garantálhatom; könnyű, finom illatú és a szó legnemesebb értelmében zöldséges. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Augusztusban fölolvastam egy szöveget ebéd után, azt, amelyiket egy nő, különösebb központozás nélkül egy szuszra mondott el még sokkal korábban. Nem olvasok föl ebédeken általában, sőt egyáltalán nem olvasok föl, ha jobban meggondolom, de most elővettem ezt az ezüst könyvet, a Vita Nuova-t, mert friss élmény volt az a részlet, amelyikben arról beszél a nő, hogy Vladimir kimegy a folyosóra, és aztán megint megjelenik az ablakban és meg van öregedve, csorba mosollyal fogja a horgászfelszerelést s így szól… „Mit tegyünk? Gyerünk horgászni… Én veszek magamnak egy papucsot amire anyácska két cicát hímez nekem…
Az uram felállt (meséli a nő) és azt mondta… Vladimirek akarja hallani a legszebb anekdotát Frau Pollak von Parneggről?… Szóval egy reggel Pollak úr nem jelent meg a reggelinél… és az ebédnél sem így aztán keresték az egész kastélyban és csak késő délután találták meg a hálószobájában ott feküdt holtan az ágya alatt… Frau Pollack von Parnegg összehívta a hálószobába az összes szobalányt felemelte az ágytakarót széles mozdulattal az ágy alatt fekvő halott férjére mutatott és az mondta a szobalányoknak… Hát így takaríttok ti kurvák! Ezt mondta Frau Pollak… de amikor Bécsbe bevonult Hitler akkor kiugrott az ablakon… Vladimirek az a papucs amit majd az anyukája vesz magának legyen szürke és piros meg fekete fonallal hímezze rá a cicákat…”
Szükségem volt egy olyan szabadnapra, amelyiken úgy teszek, mintha én írnék történetet, így lett ez a bejegyzés történet a történetben, ezzel utazom megúszásra. Az igaz azonban, hogy a felolvasás napján egy szép kelbimbós szendvicset ettünk, amelyet hívhatunk pizzának is, ha nagyon szeretnénk, akkor ez egy gyönyörű pizza, amelyen úgy keveredik a kissé kesernyés íz a savanyúval, az éppen csak fokhagymás babkrémé az enyhén mézes gránátalmáéval, hogy nyomot hagy az emlékezetben, nem tehet róla, napokon át vágyakozik utána az ember. Lesütöttem az alaptésztát, erre simítottam egy fehérbab-krémet, s csak ezután került föl a feltét, a sült kelbimbó, az édes kesu és a gránátalma magvak. A húsnélküli szendvicsek közül ennél még nekem nem ízlett jobban egy sem, de talán abszolút értékben is ez a legfinomabb szendvics, amit valaha megkóstoltam. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Hátát egy fa törzsének vetve várakozott, nem aggódott és nem is érdeklődött semmi iránt különösebben, csak elütötte az időt, mely akkor hosszúnak tűnt, mint egy ebéd nélküli vasárnap. Egy lányt figyelt, aki James Joyce-t olvasott, az Ifjúkori önarcképet, az egy nehéz olvasmány, és emlékezett rá, hogy amikor tizenhat évesen bevitték a kórházba és még aznap délután a műtőben meghalt, agyba-főbe verték, a talpát is addig ütötték, hogy a kiserkent vér a műtő zöld kövét beborította, fölébredt, visszajött, mondta a műtős fiú, és nem kellett tepsiben kigurítani, ezt is a műtős újságolta így, lelkendezve. Egyszóval újra itt volt, de nem ugyanúgy értette már a dolgokat, mint előtte, hanem másként, minden egyszerűbb lett és fontosabb, de nem jobb vagy rosszabb, hanem teljesen más, mint korábban. Aztán fölkerült, egy emelettel föntebb egy egyágyas szobába, a főorvos mindennap bejött hozzá, ült és csak csodálta egy sámliról, melyet az ággyal srégen szemben állítottak neki a nővérek. Nem igényelte a főorvos a beszélgetést, a beteg még gyerek volt, végső soron, csak mint egy műtárgyat szemlélte, ellenőrizte, hogy a helyén van-e még. Ez a műtárgy James Joyce-t olvasott, az orvos pedig megjegyezte, hogy az egy nehéz könyv, de nem lebeszélésképpen, hanem inkább elégedetten, az orvos büszke volt erre az ő műalkotására, és a szép nyakszirtet nézte, a szokatlan, új vonásokat a gyerekarcon, melyeket a nehéz szavak és mondatok, végül a fiatal író bonyolult szövegeinek megfejtése tett emberivé, ez volt az orvos számára a bizonyítéka annak, hogy a változás, melyet előre sejtett, csakugyan végbement. A főorvos kekszet etetett vele, mindig kekszet, ha innen egyszer kikerül, fogadta meg, többé nem néz rá kemény háztartási kekszre, melynek morzsáit az utolsó időkben már alig tudta leerőltetni a torkán, de persze ránézett később is, nem lehet az ilyesmit olyan egyszerűen előre jelezni.

Ez a mostani, mogyoróvajas keksz iskolapéldája annak, ami nem a háztartási keksz, ha lehet valami homlokegyenest ellenkezője a háztartási keksznek, akkor ez az. Ez a keksz kívül csokoládés, omlik és belül egy édes, mogyoróvajból kevert krém tölti ki, meg kell sütni, és nem utólag töltött, hanem kiveszem a sütőből és már rögtön töltött. Ha valaki kedveli önmagát valamennyire, akkor legalább egyszer elkészít egy ilyen kekszet. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.

Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. – Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 17.

Fölugrott a doktor ebédelni. Nem is, rosszul mondom. Egy spanyol asszony megállt egy kertben néhány nappal korábban, válla fölött visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, meg a fügével megrakott kosárra, amelyet kezében tartott. Sokan voltak a gyümölcstől roskadozó fák között, az asszony közelebb ment az útra kikészített ládákhoz, vigyázott, nehogy másokkal összeütközzön. Hajfürtjei a homlokába lógtak, halántékán izzadságcseppek gördültek le, de nem törölte le őket, a teli kosárból egyenként kiemelte a fügéit és óvatosan tette egyiket a másik után az utolsó üres rekeszbe. Amikor ezzel megvolt, finoman egy-egy címkét hurkolt rájuk és csak azután állította egymásra a ládákat sorban, s mire az utolsót is a helyére emelte lihegett, az arca kipirult. Azután fölegyenesedett, könnyű kézzel megcirógatta a mellette tébláboló kisfiú arcát. – Tudod, nincs a világon másik olyan különleges gyümölcs, mint a füge. – mondta neki.

Később én kis címkéket emeltem le három szem fügéről. A doktor, asztalkendővel a térdén hümmögött, mi van a májon, rémüldözött, meg, hogy kakukkfű kellene bele, nincs ennek karaktere, és a karamellizált hagymakarikák, azok meg hol vannak, be nem állt a szája. Tartott a doktor ettől az ebédtől, nem volt még fügével dolga korábban, és attól, ahogyan a májszeletekre karikázott fügén tündökölt az édes kesudió, kirázta a hideg. Minden meggyőződés nélkül, férfibecsületből harapott egyet a kenyérbe, nem adta föl, még egyet harapott, és csak a harmadik falat lenyelését követően enyhült meg, akkor mondta először, hogy ha lehetne ilyet kapni valahol, sok pénzt adna ki érte. (tovább…)