Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

     Mikor beléptem a kávéház hosszú, keskeny helyiségébe, kissé meglepett a nyüzsgés, négy vagy öt asztalnál is ültek, de napfényhez szokott szemem mindössze homályos csoportokat látott és így nem néztem körül alaposabban, csak odaléptem és letelepedtem az asztalához. Nem köszöntem rá, úgy tettem, mintha minden figyelmemet lefoglalná a kesztyűm, ujjanként lazítottam meg, egy-egy apró húzással, aztán ugyanígy a jobb kezemen is, közben a látásom tisztulni kezdett. Észrevettem, hogy a szemközti asztalnál az ismerős festő és rajzoló egy társasággal ül, barátságosan sanyargatott egy vendéget posztmodern képzeletével, a mellettük lévő asztalnál zongoristák beszélgettek a tangóról. Távolabb a fal mellett pedig egy színész ült egy fiatal nő mellett, akivel gyakran összenevettek.  Az asztalra könyököltem ekkor, rendelnék valamit, ez jutott eszembe, “Közben torta is (szün!) akad a konyhában tejszínes (szün!) Az étlapot, az étlapot, legyen szíves” – dudorásztam – nem tudok olyat, amit kért, szívem – emeltem váratlanul a tekintetem a férfire. Rá is mosolyogtam, nem, mintha ettől bármennyire enyhült volna a szép, vonallá szorított ajkak szigorúsága. – Múltkor megpróbáltam, és akkor is finoman, a sarok körkörös mozgásával a parkettba akartam passzírozni az egészet, bornírt lett, és nem azt mondom, hogy most nem próbáltam meg, mert azt nem lenne helyénvaló ilyen nyíltan a szemébe mondanom, inkább tételezzük föl, hogy nem óvatosan, mert már semmi óvatosság nincs bennem, hanem ellenszegülés nélkül, profán félénkséggel tök mást csináltam, mint amit kért. Elégedett? Egy bisztrómenüt szerettem volna összeállítani, ami után nem gondolkodik az ember még valamin, egy falaton, hogy csalódottságát leplezze, hanem boldog lesz és hazamegy és nem lóg ki a háta egész délután a hűtőszekrényből. Ilyesmit képzeltem el, és úgy láttam, pontosabban az jelent meg előttem, hogy az évnek ebben a szakában egy halmajonézes, friss, zöld szendvicshez jól illene egy magasra emelkedő, rezgő csokoládéfelfújt, és amikor kihúztam a felfújtat a sütőből gyönyörű volt és csakugyan magas, és a szendvics üdezöld alkatrészeit lepuhította, harmóniába rendezte a két-két marék bazsalikomlevélből, tárkonyból és metélőhagymából kevert halkrém, és én láttam, hogy ez így jól van. (tovább…)

„Van egy hattyús-történetem, 
… odaajándékozom neki …?”
Esterházy Péter

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat – 2013. június 21.

Naschmarkt Bécsben

Ez a férjem története, nem az enyém. Üzletet kötöttünk, nem egy előnyös üzlet, olyasmi, hogy ő átmozgat egy lakásnyi bútort Budáról Pestre, én meg leírom ide azt az öt mondatot, ami eszébe jutott. Bécsbe utaztunk a hétvégén, hogy megnézzünk egy szobrot, amit nem olyan régen állítottak ki a Múzeum Negyedben. Még nem készült el, vagy nem értek vele oda, vagy nem beszélünk németül. Úgyhogy kimentünk a piacra, és megittunk egy kávét. Ez a piac az uram biztos pontja, hacsak teheti kimegy oda, hogy elmondása szerint, otthon érezze magát. Bort ittunk, mandulát ettünk krémsajttal töltött datolyával, meg kenyeret olyan humusszal, de olyannal… Karamell a váltópénz azon a helyen, mentaillat árad mindenfelől.

Itthon főzött egy indiai ételt, mondta, hogy ezt ebben a posztban meg kell említeni, mert ennek szerinte köze van a török-osztrák, urbánus keleti élményhez, bólintottam, van, végül is India, Kelet felé esik. A kardamomos csirkéhez a kardamom tokokat a férjem a Karinthy utcáról, a szír boltból szerzi be, a chili paprika és a koriander az indiai fűszerestől érkezik, a Wesselényiből.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat – 2013. április 13.

A feladat a következő volt: a lift nélküli ház negyedik emeletén összepakolni a lakást, és lehordani az utcára, majd egy másik utcában a szállítmányt felvinni a hetedikre. Oda a változatosság kedvéért vezetett lift, de abba a kanapé, az ágyak, a szekrénysor nem fértek be. Barbi kedden küldött e-mailt a szokásos címre, hogy van-e brigád csütörtökre, azért mondom, hogy a szokásos címre, mert költöztünk már életünkben, volt, hogy egyik héten beköltöztünk, a másik héten meg vissza, mi tudunk költözni. A fiatalember megírta, hogy van brigád, de csak délutánra, mert délelőtt máshol pakolnak, amikor ott végeztek, jönnek hozzánk. Mi a költözésben érdekeltek voltunk, de nem tudtuk nem tudni, hogy ha ugyanaz a négy markos legény jön délután, amelyik előzőleg hat órán át tonnákat mozgatott, akkor fáradtak lesznek, s a fáradt markos legény ingerült markos legény is egyben, ez egy axióma, aminek mint olyannak bizonyítására nincs szükség. Így mi a kézben tartott újabb tonnákat illetően voltunk bizonytalanok, a fiúk meg, vélhetően a kezeket illetően. (tovább…)

“Rosszkedvem van édes fiam…”
Esterházy

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat, Napfény Poszt – 2013. január 11.

Amikor a jogász ajtaján csöngetett az ÁVÓ, az odabent álmukból ébredők nem tűntek nyugtalannak. A kíméletlen neveltetés érdeme a tartás, amellyel a hírt veszi tudomásul az ember, hogy helyette, az ő tudtán kívül zárul le az ő életének egy szakasza. Bejöttek ezek a derék bőrkabátos fiatalemberek, és a nő, a ház úrnője önkéntelenül gondolt arra, hogy a szituáció megkövetelne valami vöröset, egy zsebkendőt, vagy körömlakkot legalább. De semmi. Semmi piros. Micsoda stílustalanság. Csak azután, az orra vére. – Elpakolom kisfiam a fehér Zsolnayt, az ezüstneműt, az ötös gyertyatartót, meg a magában mintás damaszt abroszt. A kitelepítésig alig marad idő, a kamaszlány egy pillantást vetett a gardróbra, milyen viseletet vigyen magával az ötórai teához. – Hagyd csillagom, nem lesz teánk. (tovább…)

(Hát én bizony megbetegedtem)

A hetvenes években a művészvilág megenyhült a humor iránt Amerikában. Larry Gelbart (jobbra fent, szemüvegben), Neil Simon, Danny Simon, Mel Brooks, Carl Reiner, Mel Tolkin hivatalosan is a Komikus Lovagok rendjébe tartozó írók. Majdnem elviselhetetlenül szellemesek. A kép forrása: http://twentyfourframes.wordpress.com/2009/09/17/larry-gelbart/

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat – 2012. november 15.

Lezárult egy kísérleti szakasz a múlt héten, helyesebben a többiek zárták le, én dühöngtem, és olyat vágtam a komód tetejére, hogy hosszan remegtek benne a poharak meg a családi ezüst. Nincs jelentős eufória, hát ha valami nincs, akkor eufória. Másnap ágynak estem.
Ebben a munkában egy fehér egér vagyok a többi közül. Sőt inkább egy méretes fehér patkány, mert relativitásban én volnék a főnök, a klinikai kísérlet alanya. Még maradni kell, próbáljak ki valamit, menjek odébb, tegyem le ezt a szálat, vegyem fel amazt. Olyan itt, mint Zimbardonál, úgy utálom, hogy a szám széle beleremeg. Ki akarok szállni. Ezek csak hümmögnek, hogy nemsokára vége lesz, de ők sem tudnak semmit, a kutatás-fejlesztés természete, hogy az ember hosszan nem biztos a dolgában, s ha valamire rájön, akkor meg nem hisz a szemének. (tovább…)