Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.

Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. – Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett. (tovább…)

Írta: Keresztesi Barbara – Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. augusztus 11.

Él Tinnye községben egy lány, akit soha nem láttam, de aki szívjóságból angolra fordított nekem egy zajszennyezésről született, tízoldalas ombudsmani szakvéleményt. Én ezután az iratot postáztam egy levél kíséretében, amelyet meg már én írtam, és így történt, hogy együtt a két papír nagy riadalmat keltett Európa gyanútlan tagállamaiban. Majd nem olyan sokkal később, itt, nálunk, egy eldugott utcában, a kamionsofőrök, mintha csak szinkronúszók lennének, egyszerre fordították el slusszkulcsaikat. És tíz év után először, elhallgatott a motorzaj. Ennek én akkor örültem, mára meg már elfelejtettem, mert az eset igaz volt, de régen esett meg. Ma dinnyelevest készítettem, és nem olyan tág asszociációban Tinnye jutott eszembe. Ezt a fűszeres, üde, hideg levest úgy érdemes elképzelni, mint a gazpachot, persze teljesen más alapanyagokból.  (tovább…)