Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. augusztus 9.

Az EX TEMPORE című kiállítást augusztus 3-ig lehetett megnézni a Luukku Atelier-ben. A neonfestmények, a fürdőruha-performanszok és a videóinstallációk a finn művész, Teemu Keisteri munkái. Balra: Why not (2014) jobbra: No rules (2014)

         Előre elnézést kérek emiatt a cikk miatt, először is csapong, meg egy olyan programot mutat be, ami vasárnap bezárt. Tessék elhinni, nem az elmúlt hetek személyes és kollektív összevisszasága miatt nem írtam erről a kiállításról hamarabb, én is későn tudtam meg, hogy van. Úgy volt, hogy még az ezerkilencszázas években, Erdély felé menet fölvettünk egy finn stoppost. Egy egyetemista csoport voltunk és a román határ előtt az irodalomtudományok doktora megállította a buszt, hogy ez a széllelbélelt fiú, aki az út széléről integetett, fölszállhasson. A finn aztán végig velünk maradt, ivott masszívan, de mindenki más is ugyanolyan masszívan ivott, és a doktor, a mi vezetőnk felügyelte őt, hol van a fing(?) – kérdezte – a fing elkészült már?… Kollégák, a finget várják meg feltétlenül. A finn fiú pedig “old fart”-nak nevezte a doktort, dude, you are an old fart, mondogatta neki szelíden, a doktornak ez nagyon tetszett, és napközben a két fing, a kicsi meg a nagy elválaszthatatlanok voltak, beszélgettek szakadatlan, így lettek barátok végül. Sokkal később, vagyis most nyáron jött Budapestre egy finn, akinek semmi köze az előző finnhez, és nem is akarom, hogy legyen, mert az csak simán rossz dramaturgia volna. Ez egy másik, egy művész finn, lépten-nyomon leveszi a ruháit, mint Vlasta Delimar, nyilván neki is megvannak az indokai. Megmondom, hogy mi zseniális Teemu Keisteriben: ennek a finn fiúnak a kedvességében rejlik az ereje, a kedvességet fejlesztette művészetté. Teemu egy teret alakít ki saját képére, aztán az ember gyanútlanul besétál ebbe a térbe, ahol csak zúdul ki ez a finn mindenhonnan, az összes falfelületből és a térben, szanaszét heverő végtagokból ugyanúgy. Kitölt mindent, az emberek pedig tapogatják a szobrokat és aztán mosolyognak, egyre szélesebben, míg fel nem nevetnek végül, aztán pedig megszépülve, szikrázó tekintettel mennek ki az ajtón. Ezt az örömcsinálót hozta el hozzánk a Finnagora intézet vasárnapig. A hatás alatt azután arra gondoltunk, hogy ennénk valami finnt. Bementünk az egyik boltba, de semmi, ekkor bementünk a másik boltba, és ott állt a pult mögött ez az aranyos ember, akit Fábiánnak hívnak. Voltak nála finn répás zsemlék, fahéjas csigák, s más echt-finn pékáru, és értett a kávéhoz is. Aztán szó szót követett, és Fábián nekünk ajándékozta az összes répás zsemlét és fahéjas csigát, ami a keze ügyébe akadt, majd utunkra bocsátott, nem is értette, hogy mit nem értünk, csak mondta, hogy ne értetlenkedjünk, haladjunk, nincs itt semmi csodálkoznivaló. Kellene valami, ami jól áll ezeknek a finn zsemléknek, gondoltam később, hogy felléphessenek, és a budai bolhapiacon kerestünk hozzájuk egy piros kávéskészletet, de részletesen ezt már majd egy másik alkalommal mesélem el. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 9.

Az egyik installáció, ami nem készült el időben: a fal. A falon egy magasságfüggvénynek kellett volna születnie, akik bejönnek, a fejük fölött húztak volna egy vonalat, amelyet aláírnak és ez a gyönyörű vonalrengeteg adta volna ki azt a valamit, amit fogalmam sincs, minek hívunk, de kell nekünk. Mindebből csak a csomagolópapírokat ragasztottuk föl és a tollakat, de arról, hogy ezekkel mi a szándék, (hogy van-e), nem beszéltünk. És bekövetkezett, amit kifejezetten kerülni akartam, előállt egy nagyméretű írófelület, amin bárki azt mond, ami eszébe jut, s ez az alkotói szabadság, köztünk szólva, kétesélyes. A négy nap alatt körülbelül ezren fordultak meg a teremben, a fal figyelésére nem is jutott idő, hátha nem veszik észre, ebben reménykedtem, de észrevették és elszabadultak az érzelmek, mindenki írt, amit csak tudott. Közben a gyerekek eksztázisba estek, a szó legszorosabb értelmében kontrollálatlanná vált minden, léghajók lengtek, felhők kerültek veszélybe, a fal meg egyre telt és rá sem mertem nézni, csak sejtettem, hogy már nem fér oda több szöveg. Ma pedig, a próbaidő leteltével mint egy imafal elé odaálltam, és kiolvastam. A tapétán millió lendületes vonal található, firkálmányok, alattuk miniatűr, pedáns rajzok foglalnak helyet, mellettük mindenfelé héber, arab, orosz, angol, francia, magyar mondatok. Ezek a tárgyon kívül vagy azon belül a szerelem vagy szeretet vagy szeretés vagy tetszés észrevételei mind. Akik itt jártak, üzenik, hogy odáig vannak egymásért vagy, hogy szerelmesek Eszterbe vagy Péterbe vagy a felhők között is Zsófira gondoltak. Vagy azt írják, nem tudták, hogy “art could be so fun”, “érdekes hely”, “köszönjük az utazást” meg ilyesmiket. Végül kénytelen voltam hozzáérni a falhoz, megtapogatni, lehunyt szemmel végighúzni a tenyeremet a szelíd szövegek fölött. A hétvégéről kutatási eredményként rögzítem: valami rendkívüli történt, de fogalmam sincs, hogy mi az. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. február 14.

Amikor Paula McFadden Subaru bemutatókon kezdett föllépni, pontosabban az lett a feladata, hogy rámutasson egy kocsira és azt mondja róla: szép, keresett végre annyi pénzt, hogy fizetni tudjon Elliot Garfieldnak a bébiszitterkedésért. Még ugyanazon a héten Elliot Garfield is kapott munkát, úgyhogy bevitte Lucyt a Subaru szalonba, de amikor Paula meglátta őket, zavarba jött, és össze-vissza kezdett beszélni arról, hogy az autó szélvédőit átlátszóra tervezték, csakúgy, mint a hátsó és oldalsó ablakokat. Elliot mondta, hogy ügyes volt, hamarosan nagyobb feladatokat is rábíznak majd nyilván, tankokat, markolókat, ilyesmit.
Egy grandiózus merj alkotni projektbe kezdtünk, nagyobba, mint… ah, nem érdekes, nagy, (tankok, markolók stb.). Nem aludtam egy éve, de ha lehet ezt alulmúlni, most alul van múlva, bámulatos, hogy milyen kevés elég egy embernek az életben maradáshoz. Úgy tudnám érzékeltetni a különbséget az eddig és az ez után között, hogy eddig azt csináltuk, amit lehetett, most meg azt csináljuk, amit akarunk, és ellentétben a népszerű hiedelemmel, utóbbi nehezebb. Ezerötszáz köbméteren lesz egy érdekesnek szánt kiállítás, melynek egyetlen feladata, egyszersmind ránk nézve kötelező tartalma, hogy az óriási, elvadult teremre: a plafonra, padlóra és ezekre a nem szépen vakolt falakra rátegyük önmagunkat. Két kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatosan, az egyik az, hogy hogyan fogunk festeni mi ezeken a falakon? A másik, hogy mi van, ha az ambíció és az eredmény különbözik, ha teszem azt, vízesést értünk, de csőtörés lesz? Az a rémálmom. Megnyílik egy csőtörésem valahol.
Az egyik installáció része az óriás virág, számos óriás virág, ha pontos akarok lenni. Ezek később egy szokatlan elemmel együtt léteznek majd a térben, melyet értelemszerűen itt nem mutatok be. De a virágokat igen, tessék parancsolni. (tovább…)

Készítette: Fischer Tamás
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. január 5.

Hitegettem mindenkit, önmagamat is ideértve azzal, hogy amish életképeket formázok majd a fondantból, amelyet két ünnep között gyúrt Barbi. De amilyen kitűnően tudom húzni az időt, nem történt ilyesmi, és amish életkép abszolúte nem is lesz, az amolyan metafora inkább, melyhez egyszerű, nagyfejű és nem igazán bonyolult testű figurák tömege hangulatilag hasonló. Ezt szerettem volna előre tisztázni. A Mézeskalácsvároshoz az építők olyasmit tettek hozzá eddig, ami nélkül szerintük a város nem funkcionálna, így Barbi egy egyetemet épített, Fis egy curlingpályát, én meg még semmit, ehelyett süket vicceket sütöttem el az olvasón az elmúlt három napban. A curlingpályát lehet látni itt ma, és a többit meg nem biztos, hogy meg fogom mutatni, tessék szíves lenni elmenni a kiállításra, mindenkire ráfér egy kis séta a festői Duna-parton. (tovább…)

Írta: Keresztesi Barbara – Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. május 8.

Találtam az ágy alatt egy csomag terepasztalbábut, hevertek, mereven néztek előre. Vasárnap reggel próbáltam kezdeni velük valamint, csészék fülére, tablettákra ültettem őket, gondoltam egy képregényt írok belőlük, volt köztük három komisz öregember, Barney, Carl és Günter, bejutottak a paradicsomba, nem voltak látogatóik, ők sem jártak el, voltaképpen ki sem tették a lábukat a sakk klub, a sarki bolt, meg a park határolta háromszögből. Várták, hogy vége legyen az örökkévalóságnak. Akkor eltettük a csomagot, mindenki jobban járt, hidd el. (tovább…)