Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette és a gyártást vezette: Keresztesi Barbara
Producer: Fischer Tamás
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 3.

Ez az utolsó bejegyzés. A következő előtt, tenném hozzá hanyagul. Három hétre megyek szabadságra, minden percét élvezni fogom, azokat is, amelyikeket egyáltalán nem. Tudom, hogy össze kellene foglalnom a történteket, kiemelni a fontos pillanatokat, megköszönni mindenkinek, amit nem lehet megköszönni, de, ahogyan valamelyik nap is zokogva mutattam rá a nappali közepén: nem fogom ezt a valószínűtlen évet három mondatba sűríteni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy folyékonyan beszélek sírás közben, hangszínem a megszokott, a kiejtésem is jó, ezen a téren sokat fejlődtem.)

A blog írását a negyedik napon adtuk fel először, és azután júniusig hetente egyszer. Mertünk alkotni, csak nem tudtunk, bizonytalanok voltunk, nívótlan, időérzék híján lévő nők az idegösszeomlás határán (hermelinnel). Mindez relatíve, persze. Később valahogy megtaláltuk a dolgok élét, ráálltunk, gondolom, azért, hogy elmenjen a dolgok éle, és ez hozott némi állandóságot. Ekkor történt valami kimondhatatlan, egy gyönyörű, verőfényes nyári napon. Mindig úgy képzeltem, hogy ilyesmi csak rossz időben lehetséges, ha egyáltalán, és aznap éjjel még minden rendben is volt, de reggelre, nos reggelre megingott a hitem, nem az, amelyik onnan van, hogy hangok beszélnek a fejemben néha, hanem a másik, a földi életbe vetett. Hogy az nem olyan egyértelműen jó, az ember nem egy kiforrott elképzelés, nincs is készen, ezen tűnődtem, miközben a halál beálltát magamon kénytelen voltam megállapítani. Nem mondom, hogy nem igyekeztem hozzászokni a helyzethez, nem valami jó, ez jutott eszembe, de, ha őszinték akarunk lenni, gondoltam, voltam már rosszabbul is. A továbbiakban pedig nem is gondoltam már semmi mást. Legfeljebb, hogy milyen puha fordulat ez, szépen megmosakodik az ember, estére meg itt áll vérben, de a következő délutánon már viccelnem kellett, háromra: egy, kettő, három, és mondhatom, marha nehéz viccelni úgy, ha előtte mintegy lepuffantottak. Ezt követően egy idegen megmentette az életemet. Rutinszerűen egyensúlyba állította a felborult téridőt, kicsit leporolt, semmiség, mondta, tessék jönni máskor is. Így történt. Az eset után némiképp megváltoztam, új, energiatakarékos modell lett belőlem valahogy, van rajtam fék, meg index, ilyenek, és állati gyors vagyok, a többiek hasonlóan. Múlt decemberben át is léptük a teljesítőképesség határait, és őszintén, fogalmam sincs, mi történik, de minden a legnagyobb rendben, és péntekenként Caro Emeraldot hallgatunk. Most pedig, meg fogok nézni számos hollywoodi showt, közülük néhányban lőnek majd várhatóan, mint a fene. Lesz olyan, amelyikben Vince Vaughn beszéli el az igazságait, elmosogatok, lemegyek a tengerhez, és megpróbálom megérteni, hogy mi történt velünk. Aztán visszajövök. Addig is, tessék parancsolni egy olyan desszert, aminél soha nem ettem finomabbat. Sült kávépudingról van szó, rajta az öntet ugyancsak kávészirup, ha Kedves Olvasó, egy kicsit kedveled magad, muszáj ezt elkészítened. A találkozás egy öröm volt, ezt nem udvariasságból mondom. Április végén újra itt vagyok. És guess what: bon appetit! (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette: Keresztesi Barbi
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 2.

Ez az utolsó előtti nap. Lawrence Dai,  egy túl sok idővel rendelkező tizenkilenc éves  fiú a Northwestern Universityről,  2010-ben elindított egy háromszázhatvanötös blogot, amelyiken arról írt, hogy egy évig minden nap megnézte, amint Julie Powell egy évig minden nap főz, és annak a blognak az utolsó előtti napjára Dai már tudta, amire később én is rájöttem, hogy senkinek nem szabadna háromnál többször látnia egy Nora Ephron filmet. A mi blogunk Lawrence Dai nyomán indult el, így indirekte arról is ő tehet, hogy én e miatt a blog miatt most boldog vagyok. Dai nagy árat fizetett azért, hogy én így érezhetek, mert az utolsó előtti napon ő már nem szerette a Julie and Juliat, a DVD-t leginkább  kivágta volna az ablakon, úgy tudom, két napra rá ki is vágta, és azóta hallgat. Ma, a finálé előtt, csípős halszószos csirkeszányakkal adózunk Lawrence Dai emlékének. Dai valami távol keleti amerikai, fogalmam sincs, honnan való pontosan, az étel, amiről most hallunk kínai. Tudom, hogy ez amolyan Bukarest vagy Budapest problémához vezet, és tegnap az egyik csatornán szakértettek is a nindzsákról egy ázsiainak, hogy te biztosan egy nindzsa leszármazottja vagy – mondta a riporter – és a fickó felelte, hogy a ninzsák kínaiak, én meg koreai vagyok, az isten szerelmére, és értem a felháborodást, de akkor is, ez minden, amit most tenni tudok. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Szerkesztette: Keresztesi Barbara
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. április 1.

A háromszázhatvanharmadik napnál tartunk, kettő maradt hátra, föl kellene adni, nemde. A dramaturgia az utolsó napokra valami feszültséget követelne, de aki azt hiszi, hogy ilyet én tudok, az téved. A finálék… a finálékkal… hagyjuk ezt, bevezetésben jó vagyok, befejezésben nem annyira. Ma megráztam egy tojást, három percen keresztül, nagyon erős rázás volt, úgy főztem keményre, és sárga lett az egész, pontosabban: eltűnt a közepe. Ez óriási. (?) (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 31.

Írtam valamit egy labirintushoz, hogy mire jó az mégis, és a szöveg tényszerűen rosszul sikerült, de használtuk, mert az eredmény az eredmény, még, ha béna is. Így olvashattak sokan arról, hogy utak és ellenutak, két pont között a leghosszabb görbe, meg ilyen marhaságokat. Próbáltam őszinte lenni. Külső nyomásra, olyan is lett, az az elvárás újabban, hogy közelítsek önmagamra, mert magamat illetően szépen, nagy ívben mellébeszélve dolgozom vagyis, kerülöm a találkozásokat velem. Ahogyan kívülről látják, és ezt vehetem, aminek akarom, nem vagyok magamhoz közelálló személy; titkaim vannak, melyeket hülyeségekkel takargatok előlem, ami bornírt, már ne is haragudjak. Mit mondhatnék. Az igazság általában elviselhetetlen és engem is ideértve, ki akar hallani elviselhetetlen történeteket? Nem tágítottak. Hogy kezdetnek megtenné a labirintus igazsága, mondták, ezért mondanám-e meg kerek perec, miért fontos nekem? Ha muszáj, onnan kezdeném, feleltem kelletlenül, hogy egy kívül eső pontból látszik a labirintus  középpontja, vagyis onnan a rendszer maximuma érzékelhető, melynél a labirintuson belül többet vagy mást elérni nem lehet. Ez a valami, a díj, ha úgy tetszik, távolról mutatja magát, ez fontos, onnan, ahol én állok igazán jól nem is ismerhetem, de tudok róla, megkívánhatom, sóvároghatok utána. Bánthatom szóban, rálegyinthetek, hogy bármikor az enyém lehetne, ha akarnám, de kinek kell egy ilyen, hazudhatom, hogy egyszer már megvolt, de nem olyan nagy szám. Másokon követelhetem, hihetem, hogy alanyi jogon jár nekem, vele álmodhatok, őrülten szerethetem, tudhatom, hogy egy napot sem élhetek nélküle tovább. De a tény, tény marad, ez mind csak látszattevékenység, attól, hogy megugatom, a tőlem határvonalakkal elválasztott bármi, nem lesz az enyém. Van egy elérési útvonala viszont, ez biztos, ami egy lottóötösvárástól különbözik, és ha ez nincs kiépítve, az pech, akkor új járatot kell ütni a kultúrába, ami lehetetlen, de azért kivitelezhető. Hogy hogyan és milyen kanyarokban bedőlve kell túlmenni minden határon, ez a kérdés, és jó, ha van egy intézményesített válasz, hogy akkor „a” pontban tessék belépni az ajtón, és az ösvényen kitartóan végig, meg fogja ismerni asszonyom, nem lehet eltéveszteni.

Remélem, ez a válasz, így megfelel. Itt mellékelek egy ujjlabirintust, ne tessék visszabeszélni, csak tessék nyugodtan kipróbálni. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 30.

A társasházak, lehet mondani, nem jó szagúak vasárnap délben. De Ferencvárosban mindenért kárpótol a budai kilátás, és aki járt már nálunk tudja, hogy ebben az állításban nincs semmi túlzás. Az érzékenységet alighanem örököltük vagy csak a burzsoázia diszkrét bája, hogy a műbőrtől belázasodunk, nem mondjuk, hogy rizsa és elfintorodunk, ha valaki megpárol egy káposztát Prága városában. A szagok ellen mindig, úgy értem, mindig ánizs, rozmaring, fahéj, citrom, szegfűbors, vanília főzetét használom, most ez valamiért eszembe jutott, nyilván, mert bal alul és jobb fölül is rántott hús sül, és a rántott húst én még csak nem is szeretem olyan nagyon. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 29.

Bementem ma a Bálnába, hogy Zsani barátnőmmel találkozzam és leginkább csak ültünk a kiállításon, úgy is mint köztéren, beszélgettünk, közben figyeltük az embereket, akik nagyon sokan voltak. Amit elmondok, nem gyakran történt meg, amíg ott voltam hétszer legfeljebb, mégis jellemzi a termet, ezt kénytelenek vagyunk csak elhinni nekem. Azon a helyen, a tárgyak tapogatása és a szobrokon való séta közben előfordul, hogy váratlanul boldog lesz az ember, nem is tudja, talán jobb volna túladni ezen az érzelmen, levezetni valakin, és akkor szépen, hosszan magához öleli azt a valakit, akivel érkezett. A kiállításra bekerült ma egy új állomás, a Tükröm-tükröm fotókabin. Barbi gyerekeknek szánta eredetileg, az ő magasságukhoz is méretezte, de délután háromkor felnőttek kezdtek hozzá sorban állni, hogy belehajolhassanak.  (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 28.

Hét írás maradt ebből a blogból, hamarosan kezdődik valami új, ettől tartok egy kicsit, így négyszemközt: életemben először félek igazán. A jövő, amire szükségem van, s melyet magamnak kinéztem sem intézményesülve nincs, sem semmi, egyszóval nem létezik, vagyis én sem létezem. Egy nem-létező, fantasztikus ígéret vagyok, egy lehetőség, ami egyszersmind átverés, csalás és mégis nagyon vonzó, sőt beváltható és, ha már így szóba hozta, ez halálra rémít engem csillagom. Könnyen le tudnám most inni magam. Ma mi volt? Ma, ma lila tojások voltak egy műalkotásban. A kínáló a Nemzeti Galériából származik, a belehelyezett tojásokat ételfestékkel színezte szép, egyenletesre Barbi. Az asztalközép páratlan a maga nemében, a népművészet általában nem gondolkodik emeletekben, de Rónai Ági kivételt tett, és így született ez a metszett mezőtúri-mintájú asztalközép, melyet nem elhoztunk, hanem kölcsönkaptuk, értelemszerűen. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 27.

Volt egy kisebb zavar, komédia, egyszóval dráma a rózsák körül, ezt feszülten követtük. Nem akarom a tegnap történteket elbagatellizálni, nekem fontos, hogy úgy nézzen ki itt minden, mintha a Kutyák és Lovak közölné le a cikkeket személyesen – le is közli amúgy. A tegnapi koszorúhiány ma enyhült, új alapot vettünk, melyet a virágárus zápfogakkal és gombokkal díszített. Barbi megtisztította a vázat, a fogak alól egy boldogtalan madárfészek tűnt elő, és éppen ennek a fészeknek dekadenciája hiányzott a rózsáknak, emellett teljesedtek ki. Természetes fényben ez az asztalközép majdnem elviselhetetlenül szép, de így is megpróbáltam visszaadni belőle annyit, amennyit lehetett. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 26.

A tearózsák rendben elkészültek, de a koszorú színével lett egy kis baj – horribile dictu – nem ment a rózsákhoz. Hogy akkor mutassuk be a virágokat önmagukban, mondták, úgy én unnám őket rettenetesen, mondtam, és ha unok valamit, mindig keletkezik egy fekete lyuk a világegyetemben, azt nem akarhatjuk. Hát, ha kopogtató nem, akkor shortbread lesz ma, alighanem. A skót shortbread egy teasütemény, amelyet Angliából hozattam korábban, sokáig titokban tartották a receptjét, nagyon vártuk, hogy kiszivárogjon és nem vártunk hiába. Vaj, cukor és liszt egyszerű keveréke, tessék parancsolni. (tovább…)

Írta és készítette: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2014. március 24.

Nem lett történetem, amit saját kezűleg odaírhatnék a créme brulée mellé, (egész nap olvastam, a női létélményről, hogy a nők tűsarkakon sétáló agyak. A posztfeminista irodalom nem hozza, hogy mindegyik vagy csak némelyik. De azt is valahonnan innen tudom, hogy némely férfi mind egyforma, úgyhogy tudok mindent, vagy ha tudni nem tudok szinte semmit, egészen biztosan sejtem).  Erről jut eszembe – és tényleg erről, nem pedig ravaszan erre játszottam itt végig – hogy írt egy nő nekem pár hete, egyik tűsarkon álló agy a másiknak, hogy szeret bennünket, de a porcelánok, meg a nagy virágok, meg a túl gazdag ételek nem szerencsések, a képeken tükröződő élet nem reális szerinte. Az életem, a realitáshoz való kifinomult érzékből adódóan irreálisnak tűnik. Ez életem története. De vegyük most már a créme brulée-t. Nyavalyás franciák, hogy hat tojásból és egy kis cukorból mit ki nem tudnak hozni. (tovább…)