Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat, Napfény Poszt – 2012. december 13.

2012. december 13. csütörtök, Luca napja

Tavaly, 2011-ben, ezen a napon 11.12.13 címmel írtam egy szentimentálisnak mondható cikket arról, hogy a mi kultúránkban nincs nagy hagyománya a sikernek. Aztán mondtam valamit a kulturális örökségről is, hogy legtöbben a Hortobágyot, vagy a Skanzent gondolják annak, pedig a kulturális hagyaték a közös memóriában őrzött íratlan szabályok sora, egy automata program, tea tejjel, pontban ötkor bombatámadás idején ugyanúgy, mint egyéb napokon.

Tavaly nem tudtam, hogy miről beszélek, csak megszállottan kerestem egy emléket, valaminek az írmagját a mi kultúránkban, ami a boldogtalanság generációk óta öröklődő hagyományát, tökélyre vitt technikáját megkérdőjelezi. Luca napja véletlenül került szóba egy társaságban, nem is figyeltem eleinte, a népi motívumoknak nem vagyok feltétlen híve. Az eredményt, a cselekményt, egy terv térbeli manifesztációját, vagyis a szóban forgó sámlit végül valaki egy urbánus tárggyal helyettesítette, így ragadott meg engem a téma, egyszersmind vált világossá a Luca napi rituálék lényege. Amit ez után, tavaly, éppen december 13-án kezdtünk, és ahogyan arra december 24-én pontot tettünk, ahhoz a spanyol inkvizíciónak biztosan lett volna egy-két keresetlen szava. A Luca szokás útmutatása szerint megidéztük a sikert, vagy megértettük, ezt még nem tudom, minden esetre ez a 2012-es év, – feltéve, hogy nem ér véget a világ december 21-én – azt mondhatjuk, szokatlanul jól sikerült.  (tovább…)

(Hát én bizony megbetegedtem)

A hetvenes években a művészvilág megenyhült a humor iránt Amerikában. Larry Gelbart (jobbra fent, szemüvegben), Neil Simon, Danny Simon, Mel Brooks, Carl Reiner, Mel Tolkin hivatalosan is a Komikus Lovagok rendjébe tartozó írók. Majdnem elviselhetetlenül szellemesek. A kép forrása: http://twentyfourframes.wordpress.com/2009/09/17/larry-gelbart/

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat – 2012. november 15.

Lezárult egy kísérleti szakasz a múlt héten, helyesebben a többiek zárták le, én dühöngtem, és olyat vágtam a komód tetejére, hogy hosszan remegtek benne a poharak meg a családi ezüst. Nincs jelentős eufória, hát ha valami nincs, akkor eufória. Másnap ágynak estem.
Ebben a munkában egy fehér egér vagyok a többi közül. Sőt inkább egy méretes fehér patkány, mert relativitásban én volnék a főnök, a klinikai kísérlet alanya. Még maradni kell, próbáljak ki valamit, menjek odébb, tegyem le ezt a szálat, vegyem fel amazt. Olyan itt, mint Zimbardonál, úgy utálom, hogy a szám széle beleremeg. Ki akarok szállni. Ezek csak hümmögnek, hogy nemsokára vége lesz, de ők sem tudnak semmit, a kutatás-fejlesztés természete, hogy az ember hosszan nem biztos a dolgában, s ha valamire rájön, akkor meg nem hisz a szemének. (tovább…)