Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Tehát elkezdtem írni ezekről a vajszínű tortácskákról, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt. A fehér csokiból készített desszert iránt egy hamuszürke állítmány indított fanyalgást, az volt a feladat, hogy a hírt cáfoljam vagy megerősítsem, nem mondhatnám, hogy eleinte jól ment. Önmagában csakugyan nem izgalmas ez a fehér lávatorta, vagy legfeljebb annyira, mint egy Joseph Grand mondat, az meg, tudjuk milyen. Fogalmaztam a dicsérő jelzőket, de figyelmemet valójában a nő kötötte le, akinek tekintete arra a fiókos szekrényre siklott, amelyben kendők és ékszerek sorakoztak. A férfi az ablaknál állt, a spartakiád ünnepi menete haladt el a ház előtt, legyintett, mintha a tenyerével akarna elhessegetni egy gondolatot: – Hová utazik? – kérdezte kedvetlenül. A nő hallgatott, kivett két sálat a fiókból, maga elé emelte őket, mintha fácánokat tartana föl nyakuknál fogva, futó pillantást vetett rájuk, aztán az egyiket visszatette, a másikból csigaformát hajtott, és beszorította a blúzok mellé a bőröndbe. Behúzta a cipzárakat, odalépett az ablakhoz, és könnyű mozdulattal végigsimított a férfi szép, szigorú ajkain. – Jól figyeljen arra, amit most mondok – szólt szelíden – én nem ügyelek semmire, hanem valahogy megcsinálom, ebben van jó, tudom. Aztán a férfi fülébe súgott valamit, s az végre elmosolyodott. Ez az álom kötött le inkább, mint a desszertkritika, pedig földíszítettem a kis torta körül mindent agyonra, de hiába próbáltam meg eldugni a sok porcelán és üvegpohár közé, nem lett szórakoztatóbb. Szeretném utólag beismerni, hogy méltatlan volt az eljárás a desszerttel szemben; később rájöttem, hogy egy kiegészítő ízre van csak szüksége, s attól friss lesz és modern, és hogy mi lehet ez az íz, azt próbáltam elképzelni, ekkor kevertem mellé egy kávéfagylaltot. A forró, enyhén citromos fehér lávatorta együtt a hideg mokka sorbet-vel nagyon is zseniális édességet adott, melynek legnagyobb előnye, hogy ha a sorbet előző nap elkészül, a sütemény csokiolvasztással és sütéssel együtt előáll mindössze huszonöt perc alatt.  Vagyis, Bödőcs Tibor szavaival élve: nincs ennek a desszertnek semmi baja. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 16.

Az ajtóban csípőre tettem a kezem és azt mondtam, hogy nincs egy árva történetem. A bejelentés nem keltett olyan hatást, amilyenre számítottam, leginkább semmilyen hatást nem keltett, így kinyitottam egy üveg fehérbort. A probléma nem oldódott meg, de a kérdés feledésbe merült, s aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap, mialatt ez a kagylóétel főtt, kibámultam a konyha ablakán a szép parkerdőre, amely alattunk elterül. A kertészek egyenként törölték le a leveleket a választások napján, a pázsit is kapott egy helyes szasszont, az úttest tiszta volt, mint a patyolat. Az ausztrálok egyszer írtak egy országimázs reklámot a turistáknak: besamponoztuk a tevéket, kizavartuk a cápákat a medencéből, szóval, hol a francban vagytok. Még abban az évben meghívták Tony Blairt Canberrába, és ő a parlamentben azzal nyitotta beszédét, hogy idefelé a gépen elaludt, csak a reptéren riadt föl, hát én meg, hol a francban vagyok? – az a kérdés jutott eszébe hirtelen. Ez a kagyló annyi idő alatt készült el, míg mindez átfutott az agyamon. Úgy lehetett ez igaz, ha volt hozzá itthon minden, és a hozzávalók darabolva, megtisztítva rendben sorakoztak a konyhapulton, tehát elméletben mindenkit a Földön körülbelül negyedórára választ el ettől az ételtől. Ebben a fogásban semmiféle magyarosidegen nincs, legfeljebb a kagyló, de, ha átlépi valaki ezt a képzeletbeli határvonalat, akkor a másik oldalon úgy látja majd, hogy a szósz majdnem megegyezik a paprikás krumpliéval, kivéve, hogy adtam hozzá fehérbort, citromot, sáfrányt és édesköményt, de a kolbász és a hagymaalap ugyanaz, és ki gondolta, hogy ez az alaplé a kagylóval kiegészítve boldoggá teszi az embert. Senki. Senki nem gondolta. Ez a kagylótál, friss kenyérrel, egy próbát mindenképpen megér. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Írta: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. október 29.

Az indiai kávék mutatták be nekem a kávé mint önálló desszert koncepciót. A férjem indiaiakkal dolgozott együtt, röhögök Russel Peters viccein és van egy indiai szakácskönyvem, nem sokat tudok tehát Indiáról. Azért én írok (levelet önnek) most róla mégis, mert annyit azért meg tudok állapítani, hogy a sütőtökös latte hasonlít egy indiai kávéra, izgalmas, aromás, édes, fűszeres, mellette egy tortaszeletnek vagy keksznek nagyon össze kell szednie magát. (tovább…)

Készítette: Keresztesi Barbara
Bevezető írás: Keresztesi Judit
Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. augusztus 21.

Most, hogy állandóan írok, olykor kénytelen vagyok kikapcsolni a józan ítélőképességet, és hagyni, hogy csak úgy áramoljon bármi az idegpályáimon át, az ujjaimon keresztül, a külvilágba. Ez a módszer sajnálatos, egyben szerencsés módon összeköttetésben áll az igazmondással, vagyis, ha André Breton, tágabb értelemben a szürrealizmus nagy találmányát használom, olyasmit beszélek ki, ami csakugyan foglalkoztat. Mit tudnék őszintén írni egy kávés bőrradírról, ez a kérdés merült fel hirtelen augusztus végső, gyönyörű napjaiban, és a tudatos válasz az volt, hogy olyat, amit eddig még le nem írtak, semmit. Most itt ne a kérdés elbagatellizálását tessék érteni, én nagyon is fontosnak tartom a bőrápolást, ahogyan a szoknyahossz és külpolitika viszonylatait is, nekem az originalitással vannak problémáim ilyenkor, hogy a serkentő hatást, amelyet egy ilyen kezelés a bőrre gyakorol, hogyan tudnám eredetibben ismertetni? Kiengedtem tehát mindent, amim volt, jobb híján, és így idéződött fel az emlék, egy serkentő-gátló soviniszta viccről, amelybe úgy keveredtem, hogy egy nem túl okos fiú lépett be az irodám ajtaján a rádióban. Nem véletlenül érkezett, hanem céltudatosan, izgatottan torpant meg az asztal mögött vagy előtt, ez nézőpont kérdése. Az arcát beragyogó boldogság volt a legfeltűnőbb rajta, szétvetette a mondani akarás, de hangok nem jöttek először a száján, csak valami nyekergésféle hallatszott, hogy tehát a szőkéknek, és itt most általában a nőkről beszélünk lényegében, ez fontos, mert ilyeténképpen ez rád is vonatkozik – nézett rám, hogy el ne tévesszem a rád értelmét – van egy gátló meg egy serkentő agysejtjük, és a serkentő aaaaaaa serkenti a mit is, mit is? És a gátló meg…, a gátló, nos, olyan viszonyban van a serkentővel, szóval, a serkentő…. a fenébe, az előbb a folyosón még jobban ment ez. És akkor én kisegítettem ezt a fiút, leírtam a mondatot, „a gátló gátolja az agyműködést, a serkentő meg serkenti a gátlót”, odanyújtottam a jegyzetlapot, és mondtam, hogy ez legyen nála mindig, amikor fellép, mert ez egy nehezebb vicc, mint ő képzelné. Azután pedig megkérdeztem, hogy ez e minden, amit érte tehettem, s ha igen, akkor menjen kérem, (Anyegin), mert bár tévedésnek tűnhet, hogy én vagyok itt az igazgató, és köztünk legyen szólva: az is, de hogy dolgom van most, amely dolog a nekem tulajdonított két agysejtet részben vagy egészben lefoglalja.
Engem is meglep, hogy a kávés bőrradírról, annak is serkentő hatásáról ez jutott eszembe. A keverék egyébként nagyon jól sikerült, a legjobban eddig, már ha valaki figyelemmel kíséri a bőrradírok fejlődésének bonyolult vonulatát ezen a blogon. Finom az illata, benne a mandulaolaj és kávé keveredik, de nem eltúlzottan, tehát nem kell attól tartani, hogy nyomot hagyna a bőrön. Serkentő-gátló hatásai vannak (mondja az internet), és a bőr felületét puhává alakítja, ezt én állítom. (tovább…)

Írta: Keresztesi Barbara – Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. május 24.

Üde, nyári péntekdélután volt, és a hajó, amelynek fedélzetén egy alternatív múltban a pincérségig vittem, szépen szelte a habokat a Földközi-tenger déli partjai felé. A vendégek magukhoz intettek, Manhattant kértek cseresznyével vagy Vesper Martinit, Noël Coward gint rendelt azzal a feltétellel, hogy amikor az italt kitöltöm, a poharat nyomban Olaszország felé lengessem meg.
Az igazi múltban nem voltam pincér semmiféle vízi járművön, egyszerűen azért, mert hajlamos vagyok kilögybölni a bort, de ne szűkítsük le ennyire, mert bármit, ami folyékony halmazállapotú, hajlamos vagyok kilögybölni. Ma egy kicsit el voltam késve, reggelre terveztem a kék, rózsaszín mintával nyomott asztalkendők befejezését, és délutánra már majdnem bizonyos volt, hogy reggelre nem leszek készen. A terítést így szombatra halasztottuk, mára akkor, gondoltam, főzök egy jó kávét, és folyatok rá tejhabból szívecskét, nem lehet az olyan bonyolult. Hét csésze kávét dolgoztam fel, az eközben kialakult alakzatok távolról sem emlékeztettek szívecskére. Erőből folytattam tehát a munkát, és megrajzoltam azt a szívet arra a habra. (tovább…)

Írta: Keresztesi Barbara – Merj Alkotni! 365+ rovat – 2013. május 12.

Ma megbeszéltük, hogy kimegyünk a bolhapiacra, és a következő terítéshez fehér, domborúmintás porcelánt s hozzá türkizkék üvegtárgyakat veszünk.
Ezzel egy időben, ugyancsak itt, Budapesten, egy angol pár a szállodai foglaláshoz járó reggeli kávé mellett megegyezett abban, hogy fehér porcelánokat és türkizkék üveg holmikat vásárol, s ennek érdekében felkeresik a helyi bolhapiacot. (tovább…)