“Rosszkedvem van édes fiam…”
Esterházy

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat, Napfény Poszt – 2013. január 11.

Amikor a jogász ajtaján csöngetett az ÁVÓ, az odabent álmukból ébredők nem tűntek nyugtalannak. A kíméletlen neveltetés érdeme a tartás, amellyel a hírt veszi tudomásul az ember, hogy helyette, az ő tudtán kívül zárul le az ő életének egy szakasza. Bejöttek ezek a derék bőrkabátos fiatalemberek, és a nő, a ház úrnője önkéntelenül gondolt arra, hogy a szituáció megkövetelne valami vöröset, egy zsebkendőt, vagy körömlakkot legalább. De semmi. Semmi piros. Micsoda stílustalanság. Csak azután, az orra vére. – Elpakolom kisfiam a fehér Zsolnayt, az ezüstneműt, az ötös gyertyatartót, meg a magában mintás damaszt abroszt. A kitelepítésig alig marad idő, a kamaszlány egy pillantást vetett a gardróbra, milyen viseletet vigyen magával az ötórai teához. – Hagyd csillagom, nem lesz teánk. (tovább…)

“- 50 dollár. Nem gondolja, hogy ez túl sok egy játékért?
– Nos, felhívnám a figyelmét arra, hogy ezek itt friss halak. 
– Hm…
– Ha olcsóbbat akar, van halforgó ott 17 dollárért.
De azok a halak nem frissek. És sok bennük a koleszterin.” 
MMWE

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat – 2012. december 20.

Street art a Napfény utcában

Nem vagyok egy Reuters hírügynökség, az biztos. Vasárnap volt a 2012. évi Mézeskalácsváros építés, az egyik legjelentősebb művészeti esemény Wagner Bayreuthi Ünnepi Játékai óta, és én még csütörtök éjjel sem vagyok készen a poszttal, ami erről tudósítana.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mit írhatnék, ami nem érzeleg. A program előtti négy napon szinte semmit sem aludtunk, mert el voltunk késve az előkészületekkel, ezt a fegyelmezetlenséget részünkről a Comedy Central még bírná, de a Fox már biztosan kidobott volna a produkcióból. A kialvatlanság és az ólomvégtagok ügyetlensége szűnt meg azzal egy időben szinte, hogy az építők, akiket vasárnaptól nyugodtan nevezhetünk alkotóknak, délután kettőkor feltűntek a sátor előtt.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat, Napfény Poszt – 2012. december 13.

2012. december 13. csütörtök, Luca napja

Tavaly, 2011-ben, ezen a napon 11.12.13 címmel írtam egy szentimentálisnak mondható cikket arról, hogy a mi kultúránkban nincs nagy hagyománya a sikernek. Aztán mondtam valamit a kulturális örökségről is, hogy legtöbben a Hortobágyot, vagy a Skanzent gondolják annak, pedig a kulturális hagyaték a közös memóriában őrzött íratlan szabályok sora, egy automata program, tea tejjel, pontban ötkor bombatámadás idején ugyanúgy, mint egyéb napokon.

Tavaly nem tudtam, hogy miről beszélek, csak megszállottan kerestem egy emléket, valaminek az írmagját a mi kultúránkban, ami a boldogtalanság generációk óta öröklődő hagyományát, tökélyre vitt technikáját megkérdőjelezi. Luca napja véletlenül került szóba egy társaságban, nem is figyeltem eleinte, a népi motívumoknak nem vagyok feltétlen híve. Az eredményt, a cselekményt, egy terv térbeli manifesztációját, vagyis a szóban forgó sámlit végül valaki egy urbánus tárggyal helyettesítette, így ragadott meg engem a téma, egyszersmind vált világossá a Luca napi rituálék lényege. Amit ez után, tavaly, éppen december 13-án kezdtünk, és ahogyan arra december 24-én pontot tettünk, ahhoz a spanyol inkvizíciónak biztosan lett volna egy-két keresetlen szava. A Luca szokás útmutatása szerint megidéztük a sikert, vagy megértettük, ezt még nem tudom, minden esetre ez a 2012-es év, – feltéve, hogy nem ér véget a világ december 21-én – azt mondhatjuk, szokatlanul jól sikerült.  (tovább…)

„Oliver Fry: – Érdekelné egy film?
Eliot Garfield: – Úgy érti, forgassunk filmet? 
Oliver Fry: – Meg is nézhetünk egyet, de dolgozni benne, sokkal nagyobb élvezet.” 
Neil Simon

Our house in the middle of the street (Keresztesi Judit és Keresztesi Barbara)- Fotó: Fischer Tamás

Írta: Keresztesi Judit – Nagycsillag rovat – 2012. november 23.

Erős belső késztetés, hogy kimenjek az utcára, és sok emberrel közösen építsek össze valamit. Nem viccelek, ez majdnem a lélegzéshez hasonló motiváció, eszembe jutnak feladatok, amik nem hagynak nyugodni míg készen nincsenek, éveket is hajlandó vagyok áldozni az életemből egyik másik megoldására. A mézeskalácsváros ebben a mostani formájában négy éve jutott eszembe. Mézeskalács, Karácsonykor, daaa, mintha büszke lehetnék arra, hogy december hatodikán eszembe jut a Télapó. (Eszembe is jutott, egy régi PR-es állásomban egy mikulásszakaszt szerveztem, Men In Red, akik győzelemre vitték a Karácsony szellemét, s ebből az  ötletből az a konkrét hasznom származott, hogy megismerkedtem a férjemmel, aki értelemszerűen akkor, abban a pillanatban, még nem volt a férjem. (tovább…)