Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

     Mikor beléptem a kávéház hosszú, keskeny helyiségébe, kissé meglepett a nyüzsgés, négy vagy öt asztalnál is ültek, de napfényhez szokott szemem mindössze homályos csoportokat látott és így nem néztem körül alaposabban, csak odaléptem és letelepedtem az asztalához. Nem köszöntem rá, úgy tettem, mintha minden figyelmemet lefoglalná a kesztyűm, ujjanként lazítottam meg, egy-egy apró húzással, aztán ugyanígy a jobb kezemen is, közben a látásom tisztulni kezdett. Észrevettem, hogy a szemközti asztalnál az ismerős festő és rajzoló egy társasággal ül, barátságosan sanyargatott egy vendéget posztmodern képzeletével, a mellettük lévő asztalnál zongoristák beszélgettek a tangóról. Távolabb a fal mellett pedig egy színész ült egy fiatal nő mellett, akivel gyakran összenevettek.  Az asztalra könyököltem ekkor, rendelnék valamit, ez jutott eszembe, “Közben torta is (szün!) akad a konyhában tejszínes (szün!) Az étlapot, az étlapot, legyen szíves” – dudorásztam – nem tudok olyat, amit kért, szívem – emeltem váratlanul a tekintetem a férfire. Rá is mosolyogtam, nem, mintha ettől bármennyire enyhült volna a szép, vonallá szorított ajkak szigorúsága. – Múltkor megpróbáltam, és akkor is finoman, a sarok körkörös mozgásával a parkettba akartam passzírozni az egészet, bornírt lett, és nem azt mondom, hogy most nem próbáltam meg, mert azt nem lenne helyénvaló ilyen nyíltan a szemébe mondanom, inkább tételezzük föl, hogy nem óvatosan, mert már semmi óvatosság nincs bennem, hanem ellenszegülés nélkül, profán félénkséggel tök mást csináltam, mint amit kért. Elégedett? Egy bisztrómenüt szerettem volna összeállítani, ami után nem gondolkodik az ember még valamin, egy falaton, hogy csalódottságát leplezze, hanem boldog lesz és hazamegy és nem lóg ki a háta egész délután a hűtőszekrényből. Ilyesmit képzeltem el, és úgy láttam, pontosabban az jelent meg előttem, hogy az évnek ebben a szakában egy halmajonézes, friss, zöld szendvicshez jól illene egy magasra emelkedő, rezgő csokoládéfelfújt, és amikor kihúztam a felfújtat a sütőből gyönyörű volt és csakugyan magas, és a szendvics üdezöld alkatrészeit lepuhította, harmóniába rendezte a két-két marék bazsalikomlevélből, tárkonyból és metélőhagymából kevert halkrém, és én láttam, hogy ez így jól van. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

          Nézzünk akkor egy előételt, melyért huszonnégy dollárt fizetnek New Yorkban – írom le. – Ennyit az irodalomról – gondolom bosszúsan. A harmadik csészét is fenékig ürítem a felvizezett teából, aztán egy sütemény morzsáit kezdem fölszedegetni, közben belebámulok a kanna alján sötétlő tóba. A tea kicseppenő sárga foltokat hagy körben a papírlapokon, amíg a szem ellát, ledisznózott könyvek hányódnak szanaszét. Egy üzenet áll kinyitva előttem, egy kérés vagy micsoda: – Kellene nekem egy történet – írja az illető – mindegy, miről – mondja. – A darab kezdődjön egy kis bajjal, melyet mindjárt bonyolítson egy nagyobb… pregnánsan, szikáran de óvatosan. A baj nőjön meg, sőt adódjanak hozzá további bajok, heverjen minden romokban nyugodtan, a cselekmény egy katasztrófában tetőzzön, aztán minden oldódjon meg úgyszólván egy mondat alatt, melyen én – érti itt az üzenő önmagát – sírósra röhöghetem magam. – Erre mit tudjak én neki válaszolni? – kérdezem ezt magamtól, mástól nemigen tudnám, hajnali három óra van. A huszonnégy dollárt egyébként az articsóka-majonézszósz hors d’oeuvre-ért kérik New Yorkban, jogosan. Az articsóka szíve csodálatos, a védő pihék alatta tündöklő és gyönge, csak a szív és a szív közeli hús, pontosabban a levelek mint kis kanalak végén függő finom milliméterek ehetők belőle. A telezabálás egészen egyszerűen nem jöhet szóba: az articsóka egy társasági előétel, hárommondatonként egy falat. Kevés vízben érdemes megpárolni, együtt a fokhagymával, ahogyan a receptben írom. A párolt fokhagyma azután a majonézbe kerül, a szósz, amely az articsókát kiegészíti a citrommal és reszelt citromhéjjal lesz tökéletes. Adtam föl hozzá egy desszertet, kérem, értse meg mindenki, nem volt más választásom, nincs most érkezésem ennél bonyolultabb édességre, már így sem alszom, ez pedig itt hetven másodperc alatt készült el. Egy csokoládés mikrohullámú desszert, tessék nyugodtan kipróbálni, a maga nemében egészen kitűnő. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Tehát elkezdtem írni ezekről a vajszínű tortácskákról, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt. A fehér csokiból készített desszert iránt egy hamuszürke állítmány indított fanyalgást, az volt a feladat, hogy a hírt cáfoljam vagy megerősítsem, nem mondhatnám, hogy eleinte jól ment. Önmagában csakugyan nem izgalmas ez a fehér lávatorta, vagy legfeljebb annyira, mint egy Joseph Grand mondat, az meg, tudjuk milyen. Fogalmaztam a dicsérő jelzőket, de figyelmemet valójában a nő kötötte le, akinek tekintete arra a fiókos szekrényre siklott, amelyben kendők és ékszerek sorakoztak. A férfi az ablaknál állt, a spartakiád ünnepi menete haladt el a ház előtt, legyintett, mintha a tenyerével akarna elhessegetni egy gondolatot: – Hová utazik? – kérdezte kedvetlenül. A nő hallgatott, kivett két sálat a fiókból, maga elé emelte őket, mintha fácánokat tartana föl nyakuknál fogva, futó pillantást vetett rájuk, aztán az egyiket visszatette, a másikból csigaformát hajtott, és beszorította a blúzok mellé a bőröndbe. Behúzta a cipzárakat, odalépett az ablakhoz, és könnyű mozdulattal végigsimított a férfi szép, szigorú ajkain. – Jól figyeljen arra, amit most mondok – szólt szelíden – én nem ügyelek semmire, hanem valahogy megcsinálom, ebben van jó, tudom. Aztán a férfi fülébe súgott valamit, s az végre elmosolyodott. Ez az álom kötött le inkább, mint a desszertkritika, pedig földíszítettem a kis torta körül mindent agyonra, de hiába próbáltam meg eldugni a sok porcelán és üvegpohár közé, nem lett szórakoztatóbb. Szeretném utólag beismerni, hogy méltatlan volt az eljárás a desszerttel szemben; később rájöttem, hogy egy kiegészítő ízre van csak szüksége, s attól friss lesz és modern, és hogy mi lehet ez az íz, azt próbáltam elképzelni, ekkor kevertem mellé egy kávéfagylaltot. A forró, enyhén citromos fehér lávatorta együtt a hideg mokka sorbet-vel nagyon is zseniális édességet adott, melynek legnagyobb előnye, hogy ha a sorbet előző nap elkészül, a sütemény csokiolvasztással és sütéssel együtt előáll mindössze huszonöt perc alatt.  Vagyis, Bödőcs Tibor szavaival élve: nincs ennek a desszertnek semmi baja. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 16.

Az ajtóban csípőre tettem a kezem és azt mondtam, hogy nincs egy árva történetem. A bejelentés nem keltett olyan hatást, amilyenre számítottam, leginkább semmilyen hatást nem keltett, így kinyitottam egy üveg fehérbort. A probléma nem oldódott meg, de a kérdés feledésbe merült, s aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap, mialatt ez a kagylóétel főtt, kibámultam a konyha ablakán a szép parkerdőre, amely alattunk elterül. A kertészek egyenként törölték le a leveleket a választások napján, a pázsit is kapott egy helyes szasszont, az úttest tiszta volt, mint a patyolat. Az ausztrálok egyszer írtak egy országimázs reklámot a turistáknak: besamponoztuk a tevéket, kizavartuk a cápákat a medencéből, szóval, hol a francban vagytok. Még abban az évben meghívták Tony Blairt Canberrába, és ő a parlamentben azzal nyitotta beszédét, hogy idefelé a gépen elaludt, csak a reptéren riadt föl, hát én meg, hol a francban vagyok? – az a kérdés jutott eszébe hirtelen. Ez a kagyló annyi idő alatt készült el, míg mindez átfutott az agyamon. Úgy lehetett ez igaz, ha volt hozzá itthon minden, és a hozzávalók darabolva, megtisztítva rendben sorakoztak a konyhapulton, tehát elméletben mindenkit a Földön körülbelül negyedórára választ el ettől az ételtől. Ebben a fogásban semmiféle magyarosidegen nincs, legfeljebb a kagyló, de, ha átlépi valaki ezt a képzeletbeli határvonalat, akkor a másik oldalon úgy látja majd, hogy a szósz majdnem megegyezik a paprikás krumpliéval, kivéve, hogy adtam hozzá fehérbort, citromot, sáfrányt és édesköményt, de a kolbász és a hagymaalap ugyanaz, és ki gondolta, hogy ez az alaplé a kagylóval kiegészítve boldoggá teszi az embert. Senki. Senki nem gondolta. Ez a kagylótál, friss kenyérrel, egy próbát mindenképpen megér. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Augusztusban fölolvastam egy szöveget ebéd után, azt, amelyiket egy nő, különösebb központozás nélkül egy szuszra mondott el még sokkal korábban. Nem olvasok föl ebédeken általában, sőt egyáltalán nem olvasok föl, ha jobban meggondolom, de most elővettem ezt az ezüst könyvet, a Vita Nuova-t, mert friss élmény volt az a részlet, amelyikben arról beszél a nő, hogy Vladimir kimegy a folyosóra, és aztán megint megjelenik az ablakban és meg van öregedve, csorba mosollyal fogja a horgászfelszerelést s így szól… „Mit tegyünk? Gyerünk horgászni… Én veszek magamnak egy papucsot amire anyácska két cicát hímez nekem…
Az uram felállt (meséli a nő) és azt mondta… Vladimirek akarja hallani a legszebb anekdotát Frau Pollak von Parneggről?… Szóval egy reggel Pollak úr nem jelent meg a reggelinél… és az ebédnél sem így aztán keresték az egész kastélyban és csak késő délután találták meg a hálószobájában ott feküdt holtan az ágya alatt… Frau Pollack von Parnegg összehívta a hálószobába az összes szobalányt felemelte az ágytakarót széles mozdulattal az ágy alatt fekvő halott férjére mutatott és az mondta a szobalányoknak… Hát így takaríttok ti kurvák! Ezt mondta Frau Pollak… de amikor Bécsbe bevonult Hitler akkor kiugrott az ablakon… Vladimirek az a papucs amit majd az anyukája vesz magának legyen szürke és piros meg fekete fonallal hímezze rá a cicákat…”
Szükségem volt egy olyan szabadnapra, amelyiken úgy teszek, mintha én írnék történetet, így lett ez a bejegyzés történet a történetben, ezzel utazom megúszásra. Az igaz azonban, hogy a felolvasás napján egy szép kelbimbós szendvicset ettünk, amelyet hívhatunk pizzának is, ha nagyon szeretnénk, akkor ez egy gyönyörű pizza, amelyen úgy keveredik a kissé kesernyés íz a savanyúval, az éppen csak fokhagymás babkrémé az enyhén mézes gránátalmáéval, hogy nyomot hagy az emlékezetben, nem tehet róla, napokon át vágyakozik utána az ember. Lesütöttem az alaptésztát, erre simítottam egy fehérbab-krémet, s csak ezután került föl a feltét, a sült kelbimbó, az édes kesu és a gránátalma magvak. A húsnélküli szendvicsek közül ennél még nekem nem ízlett jobban egy sem, de talán abszolút értékben is ez a legfinomabb szendvics, amit valaha megkóstoltam. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Ez a bejegyzés arról szól, amiről szólnia kell, a sütőtökkenyérről. Nem csapong, nem beszél mellé, van feladattartása. Nincsen benne némely nő, amolyan beszédes forma, aki csak kérdezés nélkül belép valahová és leül, aztán mond valamit, aminek nincs is aktualitása, de nem csak úgy, félvállról nincs, hanem éjt nappallá téve nincs. Ebben az írásban nem támad huzat hirtelen és az összes asztalon heverő jegyzetlap, mintegy parancsszóra nem ugrál, emelkedik a magasba és nem csúszik a sarokba, mint egy halom őszi falevél. A némely nő aztán nem kezd el kotorászni a szétzilált papírok között és nem talál rá egy régi levélre, amelyben borzasztóan sajnálja, de a sütőtököt a büntetés-végrehajtás mintagazdaságából veszi, nagytételben, ezen, hogy mit sajnál, nem is tudja hirtelen. De szabadkozik, az biztos. Írja, hogy pedig össze is barátkozott a börtönparancsnokkal, annyira, hogy az lejött a fesztiválra, terepszemlére, ahogy mondta, és beszélgettek, az hümmögött és helyeselt szétvetett lábbal, hátrakulcsolt kézzel, és azt mondta, hogy a kriminálandragógia az mesés, kiaknázatlan terület, ott még mindenre lehet lőni. Ilyeneket beszélt a parancsnok, aztán evett, ivott, feketekávét rendelt törökösen, és tenyerét a szívére téve bizonygatta, hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét, aztán kijelentette, ha akadna egy kis sütemény, azt még megenné, mielőtt meghal. De egy szót le nem szabad írni ebből, még akkor sem, ha némely nő megannyi tréfától fosztja meg így az olvasót, mit tudunk tenni. Ezért szorítkozik ez a bejegyzés csakis az ősz fontos intézményére, a sütőtökkenyérre. A kenyér minden hibája kijavult, több fahéj, több só került bele, és ősszel megint itt tündököl az asztalon, megbízhatóan, édesen, remegős, szépen omló textúrával, nem úgy, mint az a nyavalyás kardamomos-körtés, azon valakinek lesz még mit gondolkodnia. A sütőtökkenyér újabb felfogások szerint, baracklekvárral feladva lesz megrendítően finom. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 17.

Fölugrott a doktor ebédelni. Nem is, rosszul mondom. Egy spanyol asszony megállt egy kertben néhány nappal korábban, válla fölött visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, meg a fügével megrakott kosárra, amelyet kezében tartott. Sokan voltak a gyümölcstől roskadozó fák között, az asszony közelebb ment az útra kikészített ládákhoz, vigyázott, nehogy másokkal összeütközzön. Hajfürtjei a homlokába lógtak, halántékán izzadságcseppek gördültek le, de nem törölte le őket, a teli kosárból egyenként kiemelte a fügéit és óvatosan tette egyiket a másik után az utolsó üres rekeszbe. Amikor ezzel megvolt, finoman egy-egy címkét hurkolt rájuk és csak azután állította egymásra a ládákat sorban, s mire az utolsót is a helyére emelte lihegett, az arca kipirult. Azután fölegyenesedett, könnyű kézzel megcirógatta a mellette tébláboló kisfiú arcát. – Tudod, nincs a világon másik olyan különleges gyümölcs, mint a füge. – mondta neki.

Később én kis címkéket emeltem le három szem fügéről. A doktor, asztalkendővel a térdén hümmögött, mi van a májon, rémüldözött, meg, hogy kakukkfű kellene bele, nincs ennek karaktere, és a karamellizált hagymakarikák, azok meg hol vannak, be nem állt a szája. Tartott a doktor ettől az ebédtől, nem volt még fügével dolga korábban, és attól, ahogyan a májszeletekre karikázott fügén tündökölt az édes kesudió, kirázta a hideg. Minden meggyőződés nélkül, férfibecsületből harapott egyet a kenyérbe, nem adta föl, még egyet harapott, és csak a harmadik falat lenyelését követően enyhült meg, akkor mondta először, hogy ha lehetne ilyet kapni valahol, sok pénzt adna ki érte. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 11.

– Egy francia burgonyát, legyen szíves. – mondtam a pincérnek, és gyorsan írni kezdtem, egy történetet, egy nőről, aki egyik kezével a telefonján babrált, másik kezével megfogta az étlapot, aztán csak úgy, bezárva fölemelte, és meglengette a levegőben. – Egy salátát! – üvöltötte. – Melyik salátánkra gondolt? – lépett az asztalhoz egy fiatal pincér, elővette a ceruzáját meg a jegyzettömbjét, leírta az asztalszámot, azután rámosolygott a nőre. A nő komoran pillantott föl: – Nem érdekel. – mondta – Salátát, levelekkel és más salátatartozékokkal. – majd a mondat végét sem várva meg, újra a telefonon kezdett matatni. – Sietek. – tette még hozzá szórakozottan, mintha a sofőrjéhez beszélne. A pincér bólintott, aztán… mit is csinált, tűnődtem, mit csinálna egy pincér ennek az én pincéremnek a helyében, nyilván nem örülne. Ne vegyük most a zsenánt, humorérzék nélküli pincéreket, akik csak beleköpnének simán a tányérba, vegyünk egy önérzetest, dühöset inkább, az kimenne az utcára és az első útjába kerülő pitypangot tépné ki tövestül, aztán felszolgálná, abban van levél meg más salátatartozékok is. Kapkodtam. Elhirtelenkedtem szavakat, az ujjaim megcsúsztak a fölső sor betűin,absztrahálz, éúszfregment, micsoda(?), a rohanás, az nekem nem tesz jót, de még ebéd előtt ki akartam találni, hogy egy igazán kedves pincér hogy is, hogy is folytatná ezt a történetet? A pincér lágy, kissé elhízott, torzonborz fiatalember volt, fülében finom, ezüstnek tetsző karika. Várakozott a nő fölött, kis szusszanásokkal vette a levegőt és vakítóan fehér mandzsettáját igazgatta. Megismerte rögtön, ahogy a nő belépett az ajtón, nagyon kedvelte, és ezen az érzésen semmit nem változatott a nő pocsék modora. – Tudja, asszonyom – szólt a pincér – volt egy pillanat rövid, hányattatott életemben, amikor én is író szerettem volna lenni. A nő ismét fölnézett, ezúttal meglepetten, végigjáratta szemét a gyereken, figyelte, ahogyan az a jegyzetfüzetével esetlenkedik, és összeszorult a szíve. – Kisfiam, nincs igazából nagy különbség, maga is én is ugyanabban utazunk … minden fontosat följegyzünk egy papírra.

Ebben a percben megérkezett az én ebédem, melyhez küldtek egy salátát, benne zöld leveleket, kék áfonyaszemeket, paradicsomot és kandírozott diót kevertek össze balzsamecettel meg olívaolajjal, és így gyönyörű volt, mint egy festmény és nem olyan ízű, mint egy festmény, hanem sokkal, sokkal finomabb. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Én elmagyarázom magának az avantgárdot, mondta a nő. Kérem, ne tegye, felelte a férfi kétségbeesetten. De már mindegy volt, az orrcimpája rezdüléséből, abból, ahogyan vette a levegőt lehetett tudni, hogy ennek a nőnek ugyan beszélhet. Van egy férfi, képeket gyűjt és nagyon szép cipőket készít. Ez a férfi kölcsönadta a képeit a debreceni Modemnek. Azt hiszem, ezerkilencszázötben kezdődött, közeledett valami, lehetett érezni, a levegő feszült várakozással volt teli. Egy ideig senki nem látszott, egyetlen lélek sem, hallani sem lehetett semmit, aztán hirtelen a távolban valami morajlás támadt, s a zaj egyre erősödött, míg végül kivágódott egy ajtó, és Picassoval beözönlöttek rajta a szépséges, meztelen Avignoni kisasszonyok. Nyomukban Dali, aztán Braque és így tovább Kassák, írók és festők és más művészek, az elővéd, (szószerinti fordításban). Eközben valaki kihozta a pezsgősvödröt, mások pedig osztrigát, tengeri rákot, homárt tálaltak föl az ebédlőasztalra, és midőn Duchamp maga mellé tett egy piszoárt és azt mondta, önök mindannyian a vendégeim, majd Munch és Mondrian meg talán Malevics összecsapták a bokájukat: Proszit!, ordították és ivott mindenki. Így vonult be az avantgárd Európába. Aztán ment minden rendben, utálta az avantgárdot az egész kontinens, kivétel nélkül, és ezzel az avantgárd nagyon is elégedett volt, mert nem lehet művészet, amit mindenki ért, ipso facto amit senki nem ért, az a legmagasabb művészet. Az avantgárd pedig maga volt az érthetetlenség; fölhajtott egy pohár Henkell Trockent és prüszkölt: pfuj, pfuj és pfuj, én ezt nem bírom meginni!, és a francia specialitásoknál ugyanígy viselkedett, minden falat után úgy tűnt, hogy összevissza hányja magát, esküdözött, hogy nem eszik többet, ráförmedt a pincérekre, hogy mivel etetnek maguk itt engem? Azt akarják, hogy fölforduljak! ám azért megivott még egy üveg Armagnacot nyugodtan. Az elit közönség vetett véget az avantgárd furcsa diadalmenetének azzal, hogy beleszeretett. Imponált neki ez a tahóság, megértette az avantgárdot és attól a perctől olthatatlanul imádta, mindegy volt, mit csinál, az avantgárd meg rúgkapált, tiltakozott és ennek persze nem lett jó vége: kiradírozott képek, üres kiállítótermek, fehér alapon fehér kockák, hangszalagra rögzített csönd, teleíratlan papírlap, ilyesféle műalkotások születtek. De erről a beteljesületlen szerelemről majd inkább egy másik alkalommal mesélek. Festmények, egymás mellett, a magyar neoavantgárd művészeitől, szépen megvilágítva, ezt tudom ajánlani most programként a debreceni Modemben, mellé zenét (például Publo Picasso never got called an asshole / not in New York), ha tetszik.
Nem reggelizem, jelentette ki a nő rögtön ezt követően. Nem néha nem, hanem egyáltalán nem, elfelejtem vagy elunom. A férfi előredőlt, megadta magát, tulajdonképpen szerette hallgatni ezt a nőt, bár az néha olyan őrültségeket beszélt, hogy nem igaz. A reggeli nem a legfontosabb étkezése a napnak egyébként, folytatta a nő, az első kettőben sincs benne, tudta ezt? Egy pimf harmadik hely illeti meg, legfeljebb. Tanultam egy receptet valakitől, aki, nyolcvanöt éves és negyven évet gondolkodás nélkül letagadhat, de nem teszi, az a fajta veszélyes nő, amelyik minden másról is hajlamos igazat mondani. Három titka van, azt szokta mondani, az egyik, hogy enyhén piál, a másik, hogy jószívű és a harmadik ez a koktél, amit délelőttönként iszik meg, s valamiért avantgárd reggelinek hív. Az italban minden fontos benne van: elsősorban spenót, nyilván, aztán mogyoróvaj, müzli, áfonya, banán, szilva, málna, dinnye, mandulatej és Jake Harper beledobna egy pár pirítóst meg egy szelet tortát, de ez egy ilyen konzervatívabb avantgárd irányzat, és így ebből a koktélból kimarad.   (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Eszembe jutott Zelma levele Bécsből, rögtön azután pedig eszembe jutott az ő baszk tortája, és elmosolyodtam, bólintottam, csak úgy magamnak, aztán fölemeltem a fejemet és rámosolyogtam a gyönyörű sárgaréz csillárra, a csillár öt kristály kelyhére, és akkor mondtam, hogy én az európai felvilágosodás tisztelője vagyok, ugyanaz a szisztéma van a fejemben, mint Goethének vagy Mozartnak, nem kell nyugtalankodni. Azt nem tudom, hogy egyáltalán aggódott-e bárki bármennyire is a fejemben lévő szisztémák miatt, mindenesetre az asztal körül ülők elnevették magukat. Később jónak láttam elmesélni azt a történetet, amelyiket a levélben olvastam. Hogy Zelma még fiatalkorában beleszeretett egy férfiba, aki a Bécsi Egyetemen tanított, ezüstveretes sétabotot hordott és naponta kétszer váltott inget, az egyiket reggel vette föl, a másikat este. Zelma sütött neki egy baszk tortát, abból ettek vasárnap délután a biedermeier bútorral berendezett, virággal díszített szobában, aztán már útban kifelé, az ajtónál a férfi egyszer csak megfordult, és azt mondta Zelmának szigorúan: – Maga az enyém. Ezt vegye tudomásul. Tudomásul vettem, felelte neki Zelma vidáman. Jöjjön be az irodámba szerdán, kérem. Bemegyek, kérem. És legyen nagyon szép. Szép leszek, kérem. Imádjon engem, kérem. Imádom, kérem. Hozzon ebből a tortából, ha marad. Hozok, kérem.
Éppen egy tortára volt szükségem. Ami nem soklapos vagy egyéb, bonyolult dolog, egy szimpla torta, finom, inkább pite, mint torta, egy tortának látszó pite, ezért jutott eszembe Zelma. Ez a baszk torta az egyszerű sütemények közé tartozik, mint a rácsos pite, de a tésztája elsőrangú, nem viccelek, ezt érdemes más pitealapnak is meggyúrni. A tortába cseresznyedzsemet vagy szilvalekvárt kennek, és hogy harmadnapra sem szárad ki, azt a vele együtt sütött sűrű vaníliás mandulakrémnek tudhatjuk be. (tovább…)