Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

     Mikor beléptem a kávéház hosszú, keskeny helyiségébe, kissé meglepett a nyüzsgés, négy vagy öt asztalnál is ültek, de napfényhez szokott szemem mindössze homályos csoportokat látott és így nem néztem körül alaposabban, csak odaléptem és letelepedtem az asztalához. Nem köszöntem rá, úgy tettem, mintha minden figyelmemet lefoglalná a kesztyűm, ujjanként lazítottam meg, egy-egy apró húzással, aztán ugyanígy a jobb kezemen is, közben a látásom tisztulni kezdett. Észrevettem, hogy a szemközti asztalnál az ismerős festő és rajzoló egy társasággal ül, barátságosan sanyargatott egy vendéget posztmodern képzeletével, a mellettük lévő asztalnál zongoristák beszélgettek a tangóról. Távolabb a fal mellett pedig egy színész ült egy fiatal nő mellett, akivel gyakran összenevettek.  Az asztalra könyököltem ekkor, rendelnék valamit, ez jutott eszembe, “Közben torta is (szün!) akad a konyhában tejszínes (szün!) Az étlapot, az étlapot, legyen szíves” – dudorásztam – nem tudok olyat, amit kért, szívem – emeltem váratlanul a tekintetem a férfire. Rá is mosolyogtam, nem, mintha ettől bármennyire enyhült volna a szép, vonallá szorított ajkak szigorúsága. – Múltkor megpróbáltam, és akkor is finoman, a sarok körkörös mozgásával a parkettba akartam passzírozni az egészet, bornírt lett, és nem azt mondom, hogy most nem próbáltam meg, mert azt nem lenne helyénvaló ilyen nyíltan a szemébe mondanom, inkább tételezzük föl, hogy nem óvatosan, mert már semmi óvatosság nincs bennem, hanem ellenszegülés nélkül, profán félénkséggel tök mást csináltam, mint amit kért. Elégedett? Egy bisztrómenüt szerettem volna összeállítani, ami után nem gondolkodik az ember még valamin, egy falaton, hogy csalódottságát leplezze, hanem boldog lesz és hazamegy és nem lóg ki a háta egész délután a hűtőszekrényből. Ilyesmit képzeltem el, és úgy láttam, pontosabban az jelent meg előttem, hogy az évnek ebben a szakában egy halmajonézes, friss, zöld szendvicshez jól illene egy magasra emelkedő, rezgő csokoládéfelfújt, és amikor kihúztam a felfújtat a sütőből gyönyörű volt és csakugyan magas, és a szendvics üdezöld alkatrészeit lepuhította, harmóniába rendezte a két-két marék bazsalikomlevélből, tárkonyból és metélőhagymából kevert halkrém, és én láttam, hogy ez így jól van. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

         Kitavaszodott, gondoltam. Rosszul mondom. „Mindjárt itt a tavasz”, ezt leírta valaki, valahol, és megtetszett. De, csak nézzek ki az ablakon, mondták, és ki is néztem, és láttam a tükörjeget, talán még a hajamat is megigazítottam benne, de nem érdekelt, én már készen voltam a téllel, és úgy tettek egy darabig, mintha együtt éreznének, de aztán csak a februárt engedték meg. Hogy az még a képzelet határán belül mozog, addig mehetek, az odáig terjedő szakaszon foglaljam el magam bármi szezonálissal nyugodtan. Kérem. Valentin, jó lesz?:
         A nő a sarokban ült egy kisebb, kerek ebédlőasztal mellett, a napjáról számolt be szépen és érzékletesen, volt egy ritmusa a levélnek. Először egy egyszerű szót használt, ezt egy kérdés követte, melyre nem várt választ, aztán megint egy apró, megindító íve keletkezett a történetnek, a nő értett a drámához, ha valamihez értett, az bizony a dráma volt… Aztán kért valamit. Valami marhaságot kért, általában, hogy a másik néhány percig elbűvölten olvassa, s ekkor a meglepetéstől fölnevessen, ritkaságszámba ment, ha nevetett, a nő pedig szerette, ha nevet és ezért nem tartózkodott a túlzásoktól: – A mértékletesség nem jellemző a csodára. – vonta meg a vállát – Éppen ez a lényeg.
Már a desszert következett, egy kis Napóleont hoztak ki, éppen egy falatot, amelyben ostyavékony, ropogós választóvonalak különítették el a körtekrémet az alul tündöklő vaníliától. A zárótallérokra porcukrot égettek, így a falat üde volt és emlékezetes, nem igényelte a folytatást. – Csak egy eszpresszót, legyen szíves. – mondta a nő halkan. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

    Ma egy szót álmodtam: wienergassen. Wienergassen-blues. Ach, wissen Sie – mindig szerettem volna így kezdeni egy levelet. Álmomban egy különös kalandom volt. Egy nagyon szép nővel széthúztuk az asztalt, leguggolt, kinyitotta az ebédlőszekrényt, és a napsütésben fürdő ebédlőben a kezembe adogatta a tányérokat, és büszkén mondta… csak nézze meg, kegyed, ez sévres-i porcelán, tizenkét személyes készlet! De én nem a tányérokra figyeltem, hanem arra, hogy milyen gyönyörű itt minden, ez járt az eszemben, és egyszer csak vagy a nő mozdulata gyorsult föl vagy az én kezem maradt le, mindenesetre eltévesztettem az ütemet; a soron következő tányér után kaptam, de az az égnek fordított tenyerem elé csúszott, hiába meredeztek utána az ujjaim, és lehullott a konyha kövére, ahol millió darabra tört. Én lenéztem és láttam, hogy az edény apró részletei lassan közeledtek felém, le kellett hunynom a szemem, hogy a törmelék, a visszacsapódó számolatlan porcelánszilánk nehogy kárt tegyen bennem, de egy sem ütött meg, szinte csak végigsimítottak az arcomon. Aztán lehajoltam és egyenként szedegettem föl a földről a cserepeket, amelyek finomak voltak és puhák, és ahogyan egymáshoz érintettem őket, a kezemben összeforrtak. A nő engem nézett, fölemelte mind a két kezét és nevetett és örült annak, hogy így lát engem, hogy rögtön eltalálta, mondta, hogy én  ilyen vagyok, és összeszedtük a tányér darabkáit,  lassan haladtunk, s egyszer csak a kezemben tartottam a tányért egészben, mindössze az anyag volt más, mint korábban, legalábbis így éreztem, ahogyan reszkető ujjaim először tapintottak ezen a rózsaszirom puhaságú szöveten. Aztán elővettem a töltőtollamat. Egy régi, kissé krákogó töltőtoll volt, a dereka celluxszal bebugyolálva, untalan szivárgásban, amitől szinte mindenem tintás lett, de nem bántam, majd azt írtam egy borítékra úgy tessékezve, mint ahogy Bécsben a Café Hawelkaban a pincérnők kérdezik az embertől… Was wollt Ihr haben? … tegeződni majd csak később… még azt is odaírtam, de, hogy mikor, azt ebből az álomból már nem tudtuk meg. 
     Nem túlságosan tág asszociációban valami, leveles tésztából, az lett volna jó mára, és át is mentem Simon Tündéhez, és elvettem egy receptjét, újabban ezt csinálom. Egy leveles tésztába csomagolt brie sajtot sütöttem, ha valaki fél óra alatt szeretne egy gyönyörű uzsonnát, amely francia finom, akkor legyen szíves, csak vegyen egy kerek brie-t, egy bolti vajas tésztát, szárított áfonyát, diót és barna cukrot, és ebben a sorrendben, ahogyan mutatom, legyen szíves, egymásra helyezni a hozzávalókat, majd megsütni mindezt, és friss kenyérrel feladni. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

          Nézzünk akkor egy előételt, melyért huszonnégy dollárt fizetnek New Yorkban – írom le. – Ennyit az irodalomról – gondolom bosszúsan. A harmadik csészét is fenékig ürítem a felvizezett teából, aztán egy sütemény morzsáit kezdem fölszedegetni, közben belebámulok a kanna alján sötétlő tóba. A tea kicseppenő sárga foltokat hagy körben a papírlapokon, amíg a szem ellát, ledisznózott könyvek hányódnak szanaszét. Egy üzenet áll kinyitva előttem, egy kérés vagy micsoda: – Kellene nekem egy történet – írja az illető – mindegy, miről – mondja. – A darab kezdődjön egy kis bajjal, melyet mindjárt bonyolítson egy nagyobb… pregnánsan, szikáran de óvatosan. A baj nőjön meg, sőt adódjanak hozzá további bajok, heverjen minden romokban nyugodtan, a cselekmény egy katasztrófában tetőzzön, aztán minden oldódjon meg úgyszólván egy mondat alatt, melyen én – érti itt az üzenő önmagát – sírósra röhöghetem magam. – Erre mit tudjak én neki válaszolni? – kérdezem ezt magamtól, mástól nemigen tudnám, hajnali három óra van. A huszonnégy dollárt egyébként az articsóka-majonézszósz hors d’oeuvre-ért kérik New Yorkban, jogosan. Az articsóka szíve csodálatos, a védő pihék alatta tündöklő és gyönge, csak a szív és a szív közeli hús, pontosabban a levelek mint kis kanalak végén függő finom milliméterek ehetők belőle. A telezabálás egészen egyszerűen nem jöhet szóba: az articsóka egy társasági előétel, hárommondatonként egy falat. Kevés vízben érdemes megpárolni, együtt a fokhagymával, ahogyan a receptben írom. A párolt fokhagyma azután a majonézbe kerül, a szósz, amely az articsókát kiegészíti a citrommal és reszelt citromhéjjal lesz tökéletes. Adtam föl hozzá egy desszertet, kérem, értse meg mindenki, nem volt más választásom, nincs most érkezésem ennél bonyolultabb édességre, már így sem alszom, ez pedig itt hetven másodperc alatt készült el. Egy csokoládés mikrohullámú desszert, tessék nyugodtan kipróbálni, a maga nemében egészen kitűnő. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

         Egy kolléga nem maradt otthon az ő köhögésével, hanem behozta és átadta nekem, így maradtam otthon én az ő köhögésével. Ez történt. Ez inkább amolyan helyzetjelentés, csak én csinálok belőle drámát, melynek szerencsére népszerű műfaja a komédia. Tehát amikor még nem hallatszott a köhögés, csak utazott velem észrevétlenül, befordultunk együtt a nagyáruház melletti utcába, megálltam a postahivatal ajtaja előtt, és beletüsszentettem a zsebkendőmbe.
– Egészségére. – mondta egy hang. A hang a hátam mögül jött, egy postásból, ő hordja ki hozzánk a leveleket.
– Alaposan megfáztam. – mondtam.
– Hát miért nem szól? – kérdezte lelkendezve. Nem feleltem, ő nem zavartatta magát, barátságosan rápaskolt a karomra – Majd beadok magának holnap, apró figyelmességként egy egész tucat zsebkendőt. Van egy jó márka, nagyon klassz beléjük orrot fújni.
– Hát…– mondtam és tüsszentettem még egyet.
– Látja, így igaz, ahogy mondom. Figyeljen ide. – folytatta – Amikor hazamegy, eresszen egy kis edénybe egy kevéske vizet, s öntse fel jó bőven rummal. Aztán gyönyörűen felfőzi, de előbb természetesen még tesz bele egy pár szegfűszeget meg borsot. Jóízűen igya meg, várjon vagy egy negyedórácskát, míg az ital akceleráción nem megy át, s akkor igyon rá még két deci rozspálinkát, a rozspálinka nagyon jó a mellre. No, akkor menjen be a szobába, már ahogy nézem, éppen este lesz, ott bent elvágódik valahol, szépen elalszik, és mire fölébred, nyoma sem marad a meghűlésnek, ez az a bizonyos Kneipp-kúra, és sokkal többet ér a piruláknál.
          Hogy Kneipp tud-e erről, erre gondoltam hirtelen, és persze mentegetőztem, hogy amilyen állapotban vagyok, ez a kúra végezne velem, egyébként előző nap egy különös sziruptól már igazán sokat javultam. De a postás erősködött, hogy az utókezelés nagyon fontos, próbáljam csak ki ezt is nyugodtan. Aztán kitapogattam a postahivatal kilincsét és akkorát tüsszentettem, hogy a lendülete berepített egyenesen az előcsarnokba.
      Hazaérve nem forraltam rumot és rozspálinkát sem ittam, ami pedig jó a mellre, helyette körtelikőrt vettem elő, és egy körtés clafoutis recepttel kísérleteztem, kétszer is lesütöttem, igazán kitűnő recept: egy újabb palacsinta. Ahogyan a cseresznyés clafoutis-nak a cseresznyelikőr, a szilvásnak a szilvapálinka illetve a fahéj, ennek a körtésnek a lelke a citromhéj és a körtelikőr. Ez a két fűszer keveredik a vaníliás gyümölcs aromájával és kiad nekünk egy kifinomult őszi ízt. A clafoutis akkor van készen, amikor szépen túldagad a sütőforma peremén, és habtaréjai kipirulnak. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

         Az asztal hosszú volt és aránytalanul keskeny. Angol filmeken látni ilyet. Egyik végében ült a ház asszonya, a másikban az ura, az asztalon gyertyával világítottak, az aranyszegélyű, csontszínű porcelán tányérok mellett kis névjegykártyák jelezték a vacsoravendégek helyét. A kártyák is csontszínűek voltak, s az aranyszegély ugyanolyan enyhe ívben keretezte a kartonlapokat, mint a tányérok szélein körbefutó girland. A meghívó aznap reggel érkezett, a nő nem akarta átvenni, nem akart eljönni, tudni sem akart semmiről, hónapok óta nem járt ilyen helyen, akkor kikapott egy asztalszomszédot, aki annyit értett a humorhoz, mint Iván Karamazov és különösen olyan pillanatokban savanyodott be, ha valaki félbeszakította. Enyhe nyomásra ült most ennél az asztalnál mégis, a többiek erősködtek: te jóságos atyaúristen az égben, ezektől kapsz vacsorameghívást és csak állsz itt. Az igaz, hogy a háziak gondosan tervezték meg a menüt azon a múltkori helyen, hors d’oeuvre, hideg fogas, steak, sajt, gyümölcs, végül háromféle torta és eszpresszó következett, de a nő akkor is érezte, hogy ez most más, és ha itt megjelenik ez lesz: baj.

Alighogy helyet foglaltak a vacsoravendégek, nyikorogva kitárult az ebédlő nehéz tölgyfa ajtaja. Mindenki kíváncsian fordult a hang irányába, a hátul ülők a nyakukat meregették, szerették volna már megpillantani az előétel apró tálcácskáit, de csak két termetes tál közeledett, az egyik az asztal egyik végében, a másik a másikban állapodott meg. – Tessék, tessék – kínálta a háziasszony a nőt, aki balkéz felől, mellette kapott helyet. – Nem hordatjuk körül, csak úgy magyarosan szedjenek, gondoltuk, így jobban fog esni maguknak. A nő hitetlenkedve merített egy kanállal a híg lére eresztett borjúpörköltből, majd továbbadta, most vette észre csak, hogy két másik tál is előkerült időközben, csipetke volt bennük, kénytelen volt abból is kérni egy falatot. A kifinomultabb ízekre előkészült társaság hitetlenkedve bámulta a pörköltet, némelyikük arcszíne zöldre változott, így egyébként szépen harmonizáltak az uborkasalátával, amelyet kis porcióba rendezve, óriási ezüsttálcákról osztottak most a pincérek. – Hm – nyugtázta a történteket egy francia tanár. A tál csigalassúsággal haladt, majd amikor elért mindenkihez, akadozva elindult a beszélgetés is, többnyire arról, hogy a hors d’oeuvre minden bizonnyal kimarad, de, ami a vacsora hátralévő részeit illeti, még nem szabad elveszíteni a reményt. Kisvártatva leszedték a pörköltes-csipetkés terítéket, majd nyílt az ajtó, belépett két pincér, kezükben nehéz, kerek tányérokat egyensúlyoztak. Túrós csusza volt, szalonnával. – Mi a…– gondolta a nő. – Ezt bizonyára szeretik – fuvolázta, ezúttal a ház ura – mi édesen szoktuk enni, de gondoltuk, maguknak így jobban ízlik. Így olyan magyaros. 

– C’est ça. – szólalt meg ekkor egy író franciául – Permettez moi, monsieur, de vous passer le plat. – mondta, s átnyújtotta a tálat a mellette ülő magyar tanárnak, anélkül, hogy vett volna belőle.
– Avec le plus grand plaisir, cher ami. – válaszolta a szomszéd, kivett egy kocka csuszát, a többit továbbadta.
– Je n’aime rien autant que le toureauche tchoussa. – mondta erre a nő, a túrós csusza szót franciásan hangsúlyozva. Ettől aztán mindenki szárnyra kapott és átváltott franciára, volt, aki valóban beszélte ezt a nyelvet, mások azonban csak a Flight of the Conchords Foux du Fafa dalából idéztek, a nő a tanuljunk könnyen gyorsan franciául első leckéjét mondta föl, mert annál tovább még életében nem jutott. A könnyed, értelmetlen idegen beszéd finoman vert auvergne-i csipkét font a túrós csusza tál fölé. A ház ura enyhén vállat vont, úgy döntött, részt vesz ő is a beszélgetésben, majd odafordult a mellette ülő matematikushoz: 
– Sprechen Sie oft französisch unter sich? 
– Mit mond? – nézett a matematikus a nőre. 
– Hogy gyakran beszélünk-e magunk közt franciául? 
A matematikus lenyelt egy villára való túrós csuszát, mert ő ennél a fogásnál nem zavartatta magát, a háziúr felé fordult, és legelbűvölőbb mosolyával jelentette ki: – Nix dájcs.

Lefelé ballagtak a hegyről és azt mondták, hogy megvesznek éhen, de valami jót akarnának enni. A nő mondta, vagyis én mondtam erre, hogy följöhetnek egy körtés szendvicsre, de nem érdekel, le kell fényképeznem, miközben készül, mert el vagyok maradva a bloggal. A társaság érzelmeit ez a bejelentés sehogyan sem érintette, én pedig azt tudom elmondani erről a szendvicsről, hogy fotói sötétben készültek, ezért elnézést kérek, cserébe azonban a fogás hozza egy hors d’oeuvre színvonalát, benne a balzsamecettel meghintett hagymás zöld levelek íze csillapítja le a prosciutto, csirkemell, kéksajt és körte együttes markáns ízeit.  (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Tehát elkezdtem írni ezekről a vajszínű tortácskákról, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt. A fehér csokiból készített desszert iránt egy hamuszürke állítmány indított fanyalgást, az volt a feladat, hogy a hírt cáfoljam vagy megerősítsem, nem mondhatnám, hogy eleinte jól ment. Önmagában csakugyan nem izgalmas ez a fehér lávatorta, vagy legfeljebb annyira, mint egy Joseph Grand mondat, az meg, tudjuk milyen. Fogalmaztam a dicsérő jelzőket, de figyelmemet valójában a nő kötötte le, akinek tekintete arra a fiókos szekrényre siklott, amelyben kendők és ékszerek sorakoztak. A férfi az ablaknál állt, a spartakiád ünnepi menete haladt el a ház előtt, legyintett, mintha a tenyerével akarna elhessegetni egy gondolatot: – Hová utazik? – kérdezte kedvetlenül. A nő hallgatott, kivett két sálat a fiókból, maga elé emelte őket, mintha fácánokat tartana föl nyakuknál fogva, futó pillantást vetett rájuk, aztán az egyiket visszatette, a másikból csigaformát hajtott, és beszorította a blúzok mellé a bőröndbe. Behúzta a cipzárakat, odalépett az ablakhoz, és könnyű mozdulattal végigsimított a férfi szép, szigorú ajkain. – Jól figyeljen arra, amit most mondok – szólt szelíden – én nem ügyelek semmire, hanem valahogy megcsinálom, ebben van jó, tudom. Aztán a férfi fülébe súgott valamit, s az végre elmosolyodott. Ez az álom kötött le inkább, mint a desszertkritika, pedig földíszítettem a kis torta körül mindent agyonra, de hiába próbáltam meg eldugni a sok porcelán és üvegpohár közé, nem lett szórakoztatóbb. Szeretném utólag beismerni, hogy méltatlan volt az eljárás a desszerttel szemben; később rájöttem, hogy egy kiegészítő ízre van csak szüksége, s attól friss lesz és modern, és hogy mi lehet ez az íz, azt próbáltam elképzelni, ekkor kevertem mellé egy kávéfagylaltot. A forró, enyhén citromos fehér lávatorta együtt a hideg mokka sorbet-vel nagyon is zseniális édességet adott, melynek legnagyobb előnye, hogy ha a sorbet előző nap elkészül, a sütemény csokiolvasztással és sütéssel együtt előáll mindössze huszonöt perc alatt.  Vagyis, Bödőcs Tibor szavaival élve: nincs ennek a desszertnek semmi baja. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

– Minden ujjad megvan, nem látom okát a késlekedésnek, kezdjél szépen írni. – szólt a kiadó vezetője szórakozottan. A székében ült, finoman ringatta magát előbb balra, majd jobbra dőlt, nem nagyon érdekeltem, csak úgy, beszélt hozzám megszokásból. – Fogalmazz kereken, személyesen, érezzem úgy, mintha nekem találtad volna ki. És ne kend el a végét azt nem szeretem. Legyen fináléja, lyukadj ki valahová és ne úgy, mint múltkor, nem kell bonyolultan, az époszfragment az nem egy szó kisfiam. Még én sem értem, passzíve sem, mindenki ideges lesz az ilyesmitől. Szóval írjál par excellence, de azért normálisan.
– Van egy Genezis történetem. – mondtam.
– Abban almák vannak, ha nem tévedek. – jegyezte meg.
– Alma, körte, nem mindegy?
– Írjál inkább körtéset. Körtés recepthez körtés történet jár, amikor egy almás recepted jelenik meg, akkor majd beszélhetsz almákról, szerintem logikus ez így. – mutatott egyik ujjával az ajtó irányába.
A hallban álló zongorán leütöttem egy gé hangot, majd egy ef-et, aztán végigszaladtak az ujjaim a billentyűkön, de csak a fehéreken, a feketéket nem is érintettem. Nagyjából ez volt a gyakorlás az elmúlt hónapban, plusz az otthoni hangszerről letöröltem a port, nem tudom, az számít-e. Körtés történet, körtés történet, hogy mit csináltam főzés közben. Semmit nem csináltam, főzés közben főz az ember, ebben drámára találni nem nagyon lehet. Valahonnan a fülemben ragadt egy dal, úgy emlékszem, azt dúdolgattam, közben nő-férfi történeteket találtam ki a könyvemhez, amelyekben a nő puhán, kevés fordulattal, korszellemre nem ügyelve egyszerűen csak boldoggá teszi a férfit. Egy őszi bisztrómenü főétele volt a körtés-káposztás hasé, ebből küldtem el egyet ajándékba; ebben a körtét friss zsályával összesütött kolbásszal töltöttem meg, a káposztába pedig borókabogyót törtem, és így alakult ki az az íz, ami miatt a kiadó magához rendelt. Ez a hasé nem igazi hasé, nem vajas tésztával készül, hanem gyúrtam hozzá egy olyan foglalatot, amely megsütve ropog. Másodszor is nagy volt a kísértés, de végül nem kevertem a káposztához a tölteléket, amely a körtékben már nem fért el. Így az, ezúttal nem nyomta el az üde, édes-savanyú ízt, amely a körtés-paprikás-zsályás aromát olyan nagyszerűen kiegészíti. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. október 16.

Az ajtóban csípőre tettem a kezem és azt mondtam, hogy nincs egy árva történetem. A bejelentés nem keltett olyan hatást, amilyenre számítottam, leginkább semmilyen hatást nem keltett, így kinyitottam egy üveg fehérbort. A probléma nem oldódott meg, de a kérdés feledésbe merült, s aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap, mialatt ez a kagylóétel főtt, kibámultam a konyha ablakán a szép parkerdőre, amely alattunk elterül. A kertészek egyenként törölték le a leveleket a választások napján, a pázsit is kapott egy helyes szasszont, az úttest tiszta volt, mint a patyolat. Az ausztrálok egyszer írtak egy országimázs reklámot a turistáknak: besamponoztuk a tevéket, kizavartuk a cápákat a medencéből, szóval, hol a francban vagytok. Még abban az évben meghívták Tony Blairt Canberrába, és ő a parlamentben azzal nyitotta beszédét, hogy idefelé a gépen elaludt, csak a reptéren riadt föl, hát én meg, hol a francban vagyok? – az a kérdés jutott eszébe hirtelen. Ez a kagyló annyi idő alatt készült el, míg mindez átfutott az agyamon. Úgy lehetett ez igaz, ha volt hozzá itthon minden, és a hozzávalók darabolva, megtisztítva rendben sorakoztak a konyhapulton, tehát elméletben mindenkit a Földön körülbelül negyedórára választ el ettől az ételtől. Ebben a fogásban semmiféle magyarosidegen nincs, legfeljebb a kagyló, de, ha átlépi valaki ezt a képzeletbeli határvonalat, akkor a másik oldalon úgy látja majd, hogy a szósz majdnem megegyezik a paprikás krumpliéval, kivéve, hogy adtam hozzá fehérbort, citromot, sáfrányt és édesköményt, de a kolbász és a hagymaalap ugyanaz, és ki gondolta, hogy ez az alaplé a kagylóval kiegészítve boldoggá teszi az embert. Senki. Senki nem gondolta. Ez a kagylótál, friss kenyérrel, egy próbát mindenképpen megér. (tovább…)

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat

Legtöbbször bólintok, elmosolyodom és valami másra terelem a szót, de most, most a csésze mellé óvatlanul letettem a kiskanalat, és azt feleltem: kétszer. Reggel egy turmixot és később, valami bonyolultabbat. – Jó, de mikor eszel? – kérdezte. – Reggel – ismételtem meg – és koradélután egy menüt, ez amolyan kiszámított… – De mikor eszel? Rámosolyogtam, nem érdekes – mondtam. – Jól vagytok? – kérdeztem. Egy nagyon rövid novella után kezdtem kutatni a gondolataimban ma estére, és eszembe is jutott egy férfi, aki palacsintát sütött reggelire, rárendezett egy marék áfonyát és mézet tett mellé. A nő egy finom mozdulattal átnyúlt a pult fölött, a szoknyája szegélye meglibben. Később, az udvaron a férfi kezeit az ő kis kezeibe fogta és úgy melengette a meggémberedett ujjakat. A férfi a szobában képeslapot rajzolt neki, egy fa és azt hiszem, egy lila madár, talán egy pinty lehetett az elején. A nap végén egymásra néztek és kérdezték, hogy most mi legyen velünk? Üljünk itt hosszan és szóljunk, ha a másiknak valami beragadt a fogai közé és meséljünk történeteket. Így is lett. Nem bánták, ha kétszer hallottak valamit, arra gondoltak, szeretik, ahogyan a másik meséli ezt a történetet. A férfi holtfáradt volt, a nő leült, ölébe vette a lábát és kifűzte a cipőjét, a férfi pedig fölvette azt az apró-mintás ingét, amelyikben a nő olyan szépnek látta.
Amikor a megbeszélésről hazaértem, már csak azt tudtam tenni, mint amit nagyanyám, ha nem volt a kamrában semmi. – Nincs itthon semmi – mondta – csak egy kis cukkiniszuflé lesz csillagom, meg kacsa, karamellizált répával és körtés csokoládés lávatorta. Nagyanyám tudott menüt komponálni, az ilyen adottság úgy látszik, generációt ugrik, és a nagy orr is, ugyanúgy. Az én szuflém ezúttal nem jött föl olyan szépen, de belül bolti, garantálhatom; könnyű, finom illatú és a szó legnemesebb értelmében zöldséges. (tovább…)